Kérem vissza a lelkeinket!

Nem is annyira maga a bejegyzés volt érdekes, amelynek a lényege az volt egyébként, hogy az írójának már három éve elhalálozott a korábban aktív Facebook-felhasználó édesapja, és ilyenkor, apja születésnapja táján rosszul érintik a „boldog születésnapot”-stílusú  bejegyzések. Azt mondja, az első évfordulón még nem akasztották ki annyira ezek a bejegyzések, bár úgy gondolta, az apja halálától a következő születésnapi dátumáig eltelt fél év elegendő idő lehetett volna ahhoz, hogy akik ismerték – közelebbről vagy távolabbról –, észrevegyék, már nincs közöttünk. Pláne, hogy az apja azelőtt aktív Facebook-életet élt, most meg hónapok óta nincs egyetlen bejegyzése sem. Mivel apja Facebook-oldalához nem volt hozzáférése, mindenkinek egyesével válaszolt, és udvariasan elmondta, hogy édesapja már nem tudja megköszönni a jókívánságokat, mert sajnos azóta elhalálozott. Azt írja, voltak, akik elcsodálkoztak, mások megköszönték, de a nagy részük semmit sem reagált.

Aztán eltelt egy év, eljött megint a születésnapi dátum, és megint jöttek a jókívánságok, ugyanazoktól is, akiknek tavaly egyszer már válaszolt. Azt írja, ekkor már idegesebb volt, de még visszafogta magát, és mindenkit egyenkét újra tájékoztatott arról, hogy apja meghalt, igaz már nem olyan kedves hangon, mint egy évvel azelőtt. Senki sem jelzett vissza…. A harmadik évben már félve ment fel a közösségi oldalra apja születése napján, s mint kiderült, félelme nem volt alaptalan, mert továbbra is záporoztak a három éve elhunyt apja közösségi oldalán a születésnapi jókívánságok. Ekkor döntött úgy, hogy ír erről egy jegyzetet, és közzéteszi a saját oldalán.

Banális történet mondhatnánk, többekkel is előfordult biztosan már ilyen a saját környezetében is. De ami számomra érdekes volt, az csak ezután következett: a hozzászólások a bejegyzéshez. Mert szinte mindegyik elmarasztaló hangnemben íródott a bejegyzés közzétevőjével szemben. Ki finomabb, ki durvább hangnemben kioktatta, hogy mi mindent kellett volna csinálnia vagy csinálhatott volna apja profiljával. Persze, nyilván vannak lehetőséget arra, hogy mit lehet egy ilyen oldallal tenni. Igen, akár emlékoldallá is alakítható, bár ahhoz is kell a hozzáférés. Hozzáférés híján a közeli hozzátartozó jogán nyilván a Facebook-tól is kérhette volna az illető apja oldalának leállítását.

Ez mind igaz, ami viszont engem meglepett, hogy egyetlen egy sem volt a hozzászólók között, aki elgondolkodott volna azon, mit is akart a fiatalember ezzel a bejegyzéssel mondani. Igen, az internet olyan, mint a kés, ölni is lehet vele, lelkeket is. Mert gondoljuk csak bele, mivé változtat bennünket a technika. Csak gondolkodás nélkül, lelketlenül nyomkodjuk a gombokat, s a legtöbbször el se olvassuk, jobb esetben legalább az elejébe beleolvasunk annak, ami alá odatesszük a névjegyünket egy „tetszikkel” vagy „nem tetszikkel”. A legtöbb Facebook-felhasználó – időspórolás végett – a születésnapi jókívánságokat is úgy küldi, hogy rá se megy az ünnepelt oldalára. Kijön a figyelmeztetés, és mi már nyomjuk is a gombot… Mindenkinek, akire a Facebook felhívja a figyelmet, pedig sokszor azt se tudjuk, ki fia borja az illető, de küldjük a jókívánságokat, már szinte sportot űzve ebből.

És a személyes kapcsolatok minimálisra csökkenek, hiszen a közösségi hálón bármit mondhatunk, bármit állíthatunk, úgysem kell közben a másik szemébe nézni. Bárkibe beleállhatunk, felelősségre nem von bennünket ezért senki. De sorolhatnánk napestig a példákat arról, hogyan lehet bárkit pillanatok alatt ellehetetleníteni a közösségi hálón, úgy, hogy közben nem is ismerjük az illetőt. Bántjuk egymást, sokat, sokszor és feleslegesen, lelketlenül. Pedig jobban oda kellene figyelnünk egymásra, enélkül aligha van közösségi lét, márpedig biztos, hogy az ember közösségi lénynek született, nem individualista, magányos harcosnak. És ezt az odafigyelést mondhatjuk kezdhetnénk a közösségi hálón azzal, hogy megnézzük, kinek küldjük a születésnapi jókívánságainkat.