2025. augusztus 1., 09:08

Karübdiszek között

Olvasom és nézem az értékeléseket Orbán Viktor tusványosi beszédéről, és nem győzök csodálkozni. Illetve már nem is csodálkozom.

Tusványos Orbán Viktor
Fotó: Virsinszky Tamás

Mindig így van ez, mindenki a saját szája íze szerint értelmezi a miniszterelnök mondandóját. Az ellenzék elvárná, hogy a kórházakban potyogó vakolatról, a vonatok késéséről vagy a kukoricatermésről értekezzen, míg a legvadabb nemzetiek unalmas mellébeszélésnek tartják, amit mond, miközben a hódolók tábora minden mondatának stratégiai jelentőséget tulajdonít.

Pedig a kormányfő, megszokhattuk, nem akar megfelelni az elvárásoknak (főleg nem az európai fősodornak), mindig a nemzetről, a magyarság előtt álló kihívásokról, a környező világban elfoglalt helyünkről gondolkodik, és a legnagyobb veszélyekre hívja fel a figyelmet; a geopolitikai teendőket megpróbálja közérthetően tolmácsolni, hogy három-négy generációnyi idő után is megmaradhassunk magyarnak a Kárpát-medencében. Őszintén beszél, megfontoltan, kerülve a szóvirágokat, azokból csak annyit fűz bele a szövegébe, amennyire feltétlenül szükség van. 

A lényeget mondja. Nem mindig újat, nincs új a nap alatt, hiszen tudjuk – csak hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla –, hogy száz esztendeje a régi bálványokat tologatjuk magunk előtt, amiket még a nagy történelmi osztozkodáskor örököltünk, amikor Magyarországot igyekeztek úgy összezsugorítani, mint egyes néptörzsek a nők lábát, és szegénnyé tenni, hogy Európa páriái legyünk. Több mint ezer éve, tulajdonképpen a pozsonyi csata óta a lábunk alá dobált akadályokat vagyunk kénytelenek kerülgetni. 

Néha arra gondolok, hogy ha letenné a lantot, és feladná hivatalát, kiváló filozófus, eszmetörténész lehetne. Illetve az is, csak közben, Adyval szólva, muszáj Herkulesnek kell lennie. Nem vonzó, könnyű feladat, de aki erre esküdött fel, nem adja könnyen a bőrét. Miért teszi ezt? Az ellenzői, ellenségei szerint a hatalomért. Ezzel fel is találták a fából vaskarikát. Hát persze hogy a hatalomért. Mi másért? Ők is azt szeretnék megszerezni. A kérdés csak az, mire használnák a hatalmat azok, akik csak legyőzni szeretnék, eltávolítani, és beleülni abba, amit másfél évtized alatt sikerült megalkotni. Elvégezni a romeltakarítást, lerakni az új alapokat, megerősíteni nemzeti létünk fundamentumait. Beleértve a szétdarabolt ország határain kívülre ebrudalt nemzet töredékeit is. Ezt a munkát a kormány ellenfelei csődtömegnek, kudarcnak próbálják beállítani, úgy gondolva, hogy ezzel a hazugsággal eredményesen lehet hergelni és uszítani.

Akár fel is szisszenhetnénk: mi az, hogy a világ legnagyobb hatalmi gócai közül (Orbán Viktor hatot nevezett meg) éppen azzal vagyunk rossz viszonyban, amellyel egy közösséget alkotunk, s amellyel egy kontinensen élünk?! Miért éppen Brüsszel, a szövetséges a legrosszabb szomszéd? Aki józanul és nem elfogultan nézi a világot tudja, nem mi, magyarok idéztük ezt elő. Csak éppen nem szeretünk behódolni ordas ideológiáknak, öngyilkos kísérleteknek, és nem szeretnénk, ha dobra vernék a jövőnket. Ilyen egyszerű ez, nem nehéz felfogni.

Amikor beléptünk a „klubba”, nem ezt ígérték. A játékszabályokat menet közben, a kérdezésünk és a beleegyezésünk nélkül változtatták meg. Az ígéret arról szólt, hogy mindenkinek egyforma jogai és kötelességei vannak, és mindenki szava ugyanolyan súlyú. Ennek rég vége, elfelejthetjük.

Vagyis nem szabad elfelejteni, mert azzal becsuknánk a szemünket. Tudjuk, hogy ma már a Brüsszelből irányított Európa nem a béke szigete, nem védelmi szövetség, hanem kardcsörtető, vérszomjas támadó. Nehéz ezt elhinni, és még nehezebb elviselni. Nem jó úgy ébredni reggelente, hogy rossz és még rosszabb hírek érkeznek Brüsszelből, és azon kell agyalni, miért kell Európának fejjel mennie a falnak, hiszen a fej mi is vagyunk. Ha szétzüllesztik az egykori világ legfejlettebb részét, azzal mi is pusztulunk. Lehet-e ezzel szemben (s ha igen, hogyan) védekezni? Orbán Viktor ilyenekről értekezik, nagy ívű történelmi összefüggéseket tárva elénk, hogy a legképzetlenebb ember is megértse, hogyan jutottunk idáig, és mi a teendő. 

Mert a kibiceknek semmi sem drága. Ők felpattannak egy teherautó platójára, hőbörögnek egy sort a templom előtt, elárulják a családjukat, meglobogtatják az egymilliófontos bankjegyet, és ha sikerül elámítaniuk a tömeget, és ne adj’ isten megszerzik a hőn áhított hatalmat, utánuk a vízözön. Olykor eszembe jut Mátyás király példája. Nem hiszem, hogy akad magyar, aki lekicsinyelné a művét. Pedig hej, de sokan gyűlölték a kortársai közül! Az adói miatt, a hadjáratai miatt, kívül-belül tele volt ellenséggel. Mi maradt ebből mára? A megszépítő messzeségből fennmaradt legendák és a korabeli erős Magyar Királyság kétségbe vonhatatlan képe, amelyet oly szívesen emlegetünk. 

De hát a megtébolyodott mában élünk, és a jelen mindig más. Pláne, ha a virtuális térben kell hadakozni, ahol a hazugságözön egyre fullasztóbb. Ezért kell az egyenes, őszinte beszéd. Annak mindig ideje van, csak ember legyen a talpán, aki vállalja. Régi törvény: aki kimagasodik a többi közül, azt igyekeznek lerángatni. Orbán Viktor nem hagyja magát. Nem hagy minket.

Megjelent a MAGYAR7 30. számában.

Megosztás