2022. február 3., 10:31

Kardcsörtetők

Minap a pozsonyi Carlton szálló előtt volt találkozóm valakivel. Pár perccel korábban érkeztem, s míg ott tébláboltam az óra alatt, elnéztem a téren ordibáló tömeget. Magában a látványban nem volt semmi különös: néhány száz ember verődött össze az amerikai nagykövetség előtt, zászlókat, transzparenseket lengetve, jelszavakat skandálva.

tüntetés Pozsonyban - 2022.01.26.
Fotó: TASR

Semmi új a nap alatt, Szlovákiában népszokássá vált az utcai politizálás; hol a parlament, hol a kormányhivatal, hol az elnöki palota előtt verődik össze az elégedetlen tábor, általában az ellenzéki pártok hívó szavára és támogatására. Számukra minden téma jó, amit rá lehet olvasni a jelenlegi széthúzó, teszetosza kormányra. Ez alól nem képez kivételt sem az amerikai–szlovák szerződés, sem a NATO-ból való kikacsintgatás.

Ám ezúttal hátborzongató volt a hangulat.

A szónoklatokból és a tömeg morgásából, kiabálásából szinte azt hihette az ember, hogy napokon belül kirobban a harmadik világháború, és a szlovák társadalomnak fel kell készülnie a legrosszabbra. A leggyakrabban hangoztatott szimbólumok között ott kavarogtak a hazafiak, a szlovák nők és férfiak, a haza, az anyaföld, a szláv testvériség, az amerikai tankok és a vazallus kifejezések. S persze a melldöngetés, hogy ki van itt itthon, kinek mit nem adunk. Már csak a baljóslatúan ismerős „Na stráž!”-féle köszönést és karlendítést várta az ember (a német heilezés szlovák megfelelője), de a többi jelző ezt bőven kipótolta.

Bármennyire is megszoktuk az utcai hőbörgést, amely mögött néhány napos hírré olvad és órák alatt feledésbe merül a politikai és gazdasági maffiagyilkosságok sorozata, elgondolkodtató ez a hisztéria. A történelemből szomorúan ismert uszító propagandát juttatja eszünkbe, amely megelőzte a háborús készülődést. A kardcsörtetés, a tömeg lélektani megdolgozása mindig valami baljós, barna vagy vörös árnyat vetített előre. Ám ez csak az utca hangja volt, néhány száz emberé.

Sokkal nyugtalanítóbb, ami a médiában történik.

Hiszen egy óra sem múlhat el anélkül, hogy a tévéadók valamelyikén ne ragoznák a háborút, ne sulykolnák belénk a rettegést, hogy Putyin, ha holnap nem is, de holnapután biztosan lerohanja Ukrajnát, és a szibillai jóslatok közül Szlovákia számára a sok százezres ukrán menekültáradat a legszelídebb vízió. 

Miért kell nálunk gerjeszteni a feszültséget, amely tulajdonképpen az orosz–amerikai szembenállás eredendője és egyben végterméke? Mert egyelőre minden tény arról árulkodik, hogy Putyinnak esze ágában sincs megtámadni Ukrajnát. Vagy Stoltenberg jelenlegi NATO-főtitkár ostoba lenne, és nem tudja felmérni, hogyan vonul fel a hadsereg egy valódi offenzívára? Hogy egy hódító háborúhoz egészségügyi, ellátási, logisztikai és ki tudja, milyen kontingenseket is oda kell szállítani? Márpedig az orosz hadsereg semmi ilyet nem vonultatott fel Ukrajna közelében. Nem én mondom, az ukránok állítják, akiknek ugye, a bőrére megy a játék. Az ukránok ráadásul nyugodtabbnak tűnnek, mint az amerikaiak vagy a szlovák média leghitelesebb arcai. 

A sok felkent szakértőnek amúgy nem ártana egy pillantást vetnie a térképre: kinek az érdeke egy ukrán–orosz konfliktus? Aztán illenék felidézni a rendszerváltás idején Gorbacsov és Reagan elnök között köttetett egyezséget, vagy az 1997-es NATO–Oroszország megállapodást. Az is eszükbe juthatna, hogy a konzervatív Trump elnök (aki maga sem bánt kesztyűs kézzel az oroszokkal) regnálása alatt az USA sehol sem indított háborút. Trump vissza akarta adni Amerikát az amerikaiaknak, ám amióta a demokrata Biden bóbiskol a Fehér Házban, a dolgok másképp alakulnak. A liberális Amerika az „arab tavasz” nemes hagyományának folytatásával kacérkodik? (Aminek mi isszuk a levét, mert meglódította a népvándorlást a térségből a lehallgatott európai szövetségesek nyakába.) 

Ahhoz sem kell nagy képzelőerő, hogy belássuk Moszkva aggodalmait. Kérdés, persze, mennyire állja meg a helyét a régi szlogen az orosz medvéről, amely harminc éve nem szovjet és nem kommunista; hovatovább a keresztény értékrend egyik bástyája Európa keleti felén, és a kiürült, szétrohadt kommunista ideológia után nemzetállamot épít? A Hruscsov által 1954-ben „elajándékozott” Krím félszigetet például azért is foglalta vissza – a stratégiai érdeken túl –, mert ott az ukrán lakosság aránya mindössze 24 százalék volt.

Az is érthető, hogy a sokszínű liberális tintával átitatott Amerikának inkább lenne ínyére a szeszkazán Jelcinhez hasonló elnök, mint a határozott Putyin.

Innen, a pozsonyi Hviezdoslav térről nézve a legérdekesebb az egész történetben, hogy a jelenlegi, egyre liberálisabb szlovák politika már megint „eminens” tanuló akar lenni, és mindenkit túllihegve száll be a háborús hangulat gerjesztésébe. Ha valakinek, nekünk, magyaroknak aztán tényleg nincsenek jó tapasztalataink az oroszokkal, ám ez az Oroszország már nem az az Oroszország. Az ukrajnai fogadjistent pedig ismerjük.

Megosztás
Címkék