Józanságra ítélve
Kollégáimmal lázasan keressük azt a szót, azokat a fogalmakat, amelyek leginkább jellemezhetik az új évet, amelyek köré szívesen fonnánk 2023 eseményeit. Ám hiába a sok ötlet és felvetés, csak nem találjuk a jó szót, mert a béke ugyan jogos várományosa lenne az előttünk álló időszaknak, de a körülöttünk zajló csatazajban ez is inkább magasan szárnyaló óhaj, mint földi realitás. Befutóként marad a bizonytalanság és a válság, de az meg egy címlap üzenetének is gyatra, nem még csapásvonalnak. Csakhogy ezt hagytuk magunk mögött, így milyen folytatásra számíthatnánk?
Márpedig az új kezdetének irányt is kellene szabnia, főleg most, hogy az elmúlt hónapokban még azok is a bőrükön érezték a döntéseket, akik egyébként immunisak a közélet és a politika dolgaira, se nem figyelik, se nem élik meg azokat, még a hazai ügyek sem érintik meg őket, nem még a világfolyamatok. Abból azonban, ami most zajlik, nem lehet kimaradni, és nem lehet megúszni. Az élet már csak ilyen furcsaságokat művel. A koronavírus-járvány két évig leckéztetett bennünket, mert azt vette el, ami a legtermészetesebb volt, a szabadságunkat. És amikor azt hittük, sikerrel megvívtuk a csatát a láthatatlan rosszal szemben, azt legyőztük, és végre visszakapjuk a szabad életünket, akkor egy szempillantás alatt a háború zajában találtuk magunkat.
Recseg-ropog minden körülöttünk, a világunk kiszámíthatatlan lett, a létbiztonságunk szertefoszlott, és nem csupán az anyagi javaink elértéktelenedése okoz súlyos lelki gondokat.
A háború érzékelhető távolságban van, és két emberöltőnyi nyugalom után most – nem is meglepő módon – sokakon lett úrrá a háborútól való félelem, a rettegés attól, hogy célponttá válhatunk. Hogyan is lehetne más az egyéni reakció, ha a közösségi válaszok késnek, ha nem a békéről, a békecsinálás hogyanjáról beszélünk, ha azok, akik tehetnének is a fegyvernyugvásért, másban érdekeltek.
Ők már egy új világrend szabásmintája fölött állnak. Zavaros időkben még a dolguk sem nehéz. A fegyverropogás zaja amúgy is tompítja a másik harci zajt, amit pedig legalább akkora vehemenciával az ideológia frontján vívnak, a genderkérdés, a migráció, vagy a woke-őrület álcája mögé bújva, a mindent leuralni hatalmi céljával, száműzve a normalitást.
A zagyvaság feszül neki az egyetemes kultúrának, progresszívek tesznek a patrióták ellenében, a globalitás áll a szuverenitással szemben.
Nem lehetünk nyugodtak, mert ez nem egy-két kóbor lator szeszélyes ideája, sokan vannak, egyre többen, hangosak és kirekesztők, igazuk csak nekik lehet, a szabályokat is ők akarják szabni. Mindent megtesznek azért, hogy újradefiniálják az életünket, megsemmisítsék a hagyományainkat, letörjék az értékrendünket, erkölcsi normáinkat megmásítsák.
Avíttnak is tűnhet csökönyös kitartásunk, a trendiség a másik oldalé, legalább is fennen ezt hirdetik. Mi meg abban hiszünk, hogy évezredes hagyományokat, kultúrát, szokást nem lehet felülírni, sem gonoszságból, sem hóbortból, a sötét szándék ehhez nem elég. Ám míg ők cselekszenek, mi sem maradhatunk csendben, hódító háborújukat nem nézhetjük végig tétlenül, mert, ha engedjük, ellopják a jövőnket. És egyértelmű, a jövőt a kitartóbbak nyerik meg.
De mit tehetne a kisember a nagyok harcában, szólnak az önmaguk erejében kétkedők. A maga helyén mindenki tud tenni: a hitével, a meggyőződésével, élete irányításával. A munkájával. Ahogy mi is tesszük, hétről hétre.
A tavalyi évet itt, a lapunk hasábjain a Böjte Csabával készült interjú alapozta meg. A Jóisten nem visz minket olyan zsákutcába, ahonnan ne lehetne kikeveredni, mindig ad másik utat. Azt kell nekünk megkeresnünk, együtt! – mondta Csaba testvér, ahogy azt tőle megszoktuk, amikor a világ legnehezebb kérdéseiről mérhetetlenül egyszerűen, mégis rendkívül mély bölcsességgel beszél. Majd az év ívének végén, advent ünnepváró csendjében Erdő Péter bíborost kérdeztük, hitről, hovatartozásról, dolgainkról. Mi, magyarok hajlamosak vagyunk a borúlátásra, az önsajnálatra, ugyanakkor ott bujkál bennünk egy sajátos küldetéstudat is. Ez nagyon fontos, mert ha egy közösségnek van közös küldetése, feladata, mások javára is, nem csak a saját hasznára, az éltető erő tud lenni – hangzottak a biztató szavak. Az év elejének első interjúját pedig Vadkerty Katalin történésztől kértük, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy élettapasztalatával, bölcsességével fogalmazza meg önmagunk sikerreceptjét. A válasz meglepően egyszerű: az alapértékeket kellene megőrizni. A mai napig tudatosan megőriztem a belém nevelt magyarságomat, emberségemet, segítőkészségemet. Nemcsak a családban, az egész magyar közösségben – mondta Kató néni.
A zavaros világban tiszta gondolatok, irányvonalat adó mondatok, követhető példák. A józanság hangjai a hangzavarban. Mi ennek adunk teret, ezután is, ezt tudjuk hozzátenni a jövő alakításához.
