Isten csendje

Kis koromban szerettem a templom hűvös illatát, szerettem homlokomat hozzáérinteni a tartóoszlop vakolatához, úgy hallgatni az orgonamuzsikát. Prágai elkóborlásom idején is sok templomba betértem, leggyakrabban a Szent Jakab-székesegyházba, akkoriban gyakran volt nehéz, nagyon nehéz a szívem, kergetőztek fejemben pokolian sötét gondolatok; tulajdon létem értelmét kerestem.

Mindegy, a nap melyik órájában tört rám a vágy Isten csendje után, a templom ajtaja nyitva volt. Csak úgy üldögéltem a mellékhajó egyik zsámolyán, lehunyt szemmel, s hagytam, üzenjenek nekem valamit az egekig nyíló magasságból. Ebbe a hűvös illatú csendbe akkor a legvadabb normalizáció hangzavarából semmi nem szűrődött be. Még talán a gonosztevők is szótlanul és áhítattal léptek be; csak nagy ritkán, külföldi turistacsoportok voltak zajosabbak, de ők a látványt, a régmúlt emlékeit keresték, csodálták, nem a lélek útjain jártak.

Furcsa mód a nagy szabadság megszületése tett lakatot a templomajtókra. (F)elszabadulásunk hozta meg, hogy az ember akármikor, ha szüksége lett volna rá, nem térhetett be Isten házába. Vagy legfeljebb az ajtó mögötti vasrácsig juthatott el. Életem legszótlanabb négy-öt esztendejében is, amikor pedig rengeteg megbeszélnivalóm lett volna az égiekkel és leginkább az üres templom nyugodt, felelgetős csendjére lett volna szükségem, csak zárt ajtók, komor rácsok fogadtak. Egy másik ország más fővárosában gyakran jutott eszembe a Szent Jakab-templom, hogy vajon az is zárt ajtókkal fogadna-e...

Csak a költészet maradt megint, Pilinszky elsősorban, meg a nekem profán biblia, a „Száz év magány”, József Attila, Weöres, Székely Magda, Karig Sára néhány opusa. A könyvespolcom rossz időkben sem zárt be. „A titkokat ne lesd meg” kánonját csepegtette belém. Segített, hogy közelebb érezzem az eget.

Ha sokat él az ember, megtanul felfelé is figyelni. Szeretni a kórházi kápolnákat, mert azok is folyton nyitva vannak. Fél éven keresztül sokat jártunk oda életem párjával, hallgatni a csendet, tanulni, hogy nem az örökkévalóság ér véget, csak a fizikai való múlik el. Akkor is korán jött nyár volt, mint mostanában; a kórház udvarán a parkban üldögéltünk „a vizitig”, s mielőtt véget ért a látogatási idő, még megálltunk a kápolnában egy kis erőt meríteni – estig, másnapig. Az utolsó közös húsvétunk napjai is így teltek.

S nekem, a maradónak, a zárt templomok maradtak. Amikor gyógyulni vágyik a lélek, elfogadni a nehezen elfogadhatót, csendet kíván, intim, egyszemélyes közelséget Istennel, amit vasárnapi vagy napi mise, a szertartás nem tud megadni.

Isten a csendet szereti, csendben segít hazatalálni. Hűvös illatú csendben...