Inkább magyarként gondolkodva!

Az is véleményt nyilvánít most, aki el sem olvasta a memorandum szövegét. Csak úgy, megszokásból, ütni-vágni kell őket, mert régóta ott vannak, és semmit se csináltak. Most csináltak! De miért pont most csinálták, kételkedik tovább a facebookos, amikor a szegény miniszterelnök úr békejobbot nyújtott?! Hiszen Matovič a király, mi csak megtűrt kisebbség vagyunk. 

Megszólítottakká váltunk: a népszerű király Trianonért kiáltott, de nem számon kérően, hanem megértve a gyászunkat, visszafogottan.

Az újratemetésen sem illik megtapsolni a gyászbeszédet!

A tartalommal nincs is baj, az időzítés dilettáns, mondják mások. Melyik? A baráti találkozóé vagy a memorandum átadásáé? Átadni valamikor máskor, amikor senki se figyel, nem pedig az „ünnepélyes” pillanatban, annak van értelme? Ünnep, kinek? Máskor úgy járhattunk volna, mint az 1994-es komáromi nagygyűlés memorandumával, amit Pásztor István csöndben adott át az akkori köztársasági elnöknek, komolyabb következmény nélkül. Viszont akkor legalább bekerült a köztudatba, hogy a magyarok autonómiát akarnak Szlovákiában.

Huszonhat év kevésnek bizonyult a megvalósításra, szőnyeg alá söpörték, mindkét oldalon elszabotálták.

Amennyiben Őry Péterék most is csak úgy, az éj leple alatt viszik be a követeléseinket a miniszterelnökhöz, a titkárnő íróasztalfiókjában kötött volna ki újabb 26 évre. Utána már lehet, nem is lenne, aki bevigye…

Az utolsó felvidéki magyarnak egész más dolga lenne: lámpaoltás a strázsán. Pont az időzítésben rejtőzött a lényeg! Ránk összpontosulhatott a világ szeme, hiszen várható volt, hogy kitudódik a találkozó ténye, hiába akarta Matovič elsumákolni, csak az ő és a kisebbség négyszemközti ügyévé tenni. Inkább ilyenkor, a nagy felhajtás közepette szükséges színt vallani egy ilyen lényeges dokumentummal, nem a titkárnő előszobájában hétköznap, lámpaoltás után.

A „nagy” találkozón tehát megkapta a memorandumot a miniszterelnök, úgy reagált, ahogy… Viszont még több bírálat érte volna Őryéket, ha üres kézzel mennek el a Matovič-találkozóra. Kaptak volna hideget-meleget, hogy benyalnak, lefekszenek, lesik a jó kis pozíciókat a járási hivatalokban és másutt is. Hogy lejáratták magukat, mert elmentek az évforduló alkalmából tartott halotti torra, ami a többségnek lakodalom. Vagyis, ha van sapka a fejükön, ha nincs, ha füstszűrős cigijük van, azért, ha csak mezítlábas van, akkor azért, így is, úgy is lesz nemulass.

Egyébként mindenki tette aznap a dolgát a pozsonyi várban. A kormányfő Trianon kapcsán kifejezte együttérzését a magyarokkal, meg is követte őket, a magyar politikusok pedig átadták a megmaradásunkat biztosító követeléseinket.

Matovič szeretné, ha megmaradnánk. Mi is!

Csak a felvidéki magyar gondolkodáson nehéz kiigazodni. Sokat segítene talán, ha a többi magyar párt is kiállna most, felsorakozna a kormányfőnek átadott memorandum mögé, a szolidaritás kinyilvánítása útmutató lehetne a magyar összefogás irányába.  

Hogy miért nem előtte voltak megszólítva a közös szövegalkotásra?

Nem tudom, de az biztos, magyar összhang hiányában nehezebben született volna meg a végső, átadott változat, amelynek pontjai ellen valószínűleg egyik magyar pártnak sincs tartalmi kifogása, hiszen az összes a megmaradásunkat célozza. Az Összefogás is benyújtotta a saját 14 pontos követelését a kormányprogramhoz, és a két dokumentum tartalma párhuzamba állítható.

A „miértnemek”, kifogások, pártversenyzések helyett a közös gondolkodásnak és tenni akarásnak jött el most az ideje! Egyre inkább nyilvánvaló, a jövőben csak két út közül választhat a felvidéki magyar politikum: a teljes magyar összefogás, vagy Matovičékkal az együttműködés. Magyarként az első rokonszenvesebb.