Idén elmarad a tavasz is?
Régen nem féltem már ennyire a hétvégi bevásárlástól. Szép kis listát állítottam össze, hogy lehetőleg egy hétig ne kelljen újra a boltba menni és gyorsan végezzünk. A maszk alatt dőlt rólam a víz, alig vártam, hogy fizessek és lelépjek. Útközben beszóltam a patikába is, vannak-e szájmaszkok, mert nagyon kellenének. A válasz az volt, hogy nincs és nem is tudják, mikor lesz, ja, és gumikesztyű, az sincs… Akkor miért kell lassan mindenhova kötelezően felvenni a szájmaszkot? Honnan vegyünk, ha nincs? – kérdeztem, de a patikus csak a vállát vonogatta.
Alig vártam, hogy beüljünk az autóba, már téptem is le az arcomról ezt az átkozott maszkot. Olyanok vagyunk, mint a kutyák, akik szájkosarat hordanak. A filteresek meg igazán, azok egyenesen félelmetesek. Ezt hordjuk még hetekig, vagy hónapokig? Ebbe még belegondolni is rémes. Egy biztos, aki maszkokkal üzletel, röpke idő alatt milliomossá válik, míg másoknak lassan nem lesz miből élelmet venniük.
Próbára vagyunk téve. Rendesen. Össze vagyunk zárva szeretteinkkel, s néha egymás idegeire megyünk, agyonféltjük idős hozzátartozóinkat. Nem tudunk munkába járni, s nagyon sokan nem tudnak pénzt keresni. Anélkül pedig nem lehet lakbért, villanyt fizetni, hogy a jelzáloghitelről már ne is beszéljünk. Most még csak azzal vagyunk elfoglalva, mennyire korlátozva vagyunk, de pár hét múlva közülünk sokaknak már azon főhet a feje, miből fog megélni.
A vizionáriusok, a távolba, messzire látók mostanában egészen biztosan nem alszanak nyugodtan, mert ők már tudják, amit a nagy többség még nem. Az ő fejükben már készülnek a vészforgatókönyvek, de mit kezdjen a kisember a helyzettel, amibe csöppent, akaratán kívül? Ki segít rajta, ha minden kötél szakad?
Halálos tavasz, ugrik be hirtelen a legendás magyar film címe, s szinte már hallom is Karády Katalin búgó hangját. Még szerencse, hogy a nyitott ablakon át behallatszik a rigók csodás éneke. Nekik aztán nem számít, hogy süt-e nap vagy zordabb-e az idő. Ők önfeledten csicseregnek, mert most van itt az ideje. A kiskertben megcsodálom a bólogató napsárga nárciszokat. Kissé megnyugszom akkor is, mikor nagy természetbeni sétám alatt megpillantok néhány traktort. A földek nem várhatnak, vetni, boronálni kell. A konyhakertekben is akad már tennivaló. A falusi ember feltalálja magát. A városinak nehezebb a négy fal között, legfeljebb az ablakon át kémlelheti a tájat, esetleg kimerészkedhet egy kis egészségügyi sétára.
Hálát adok az égnek, hogy nekem karnyújtásnyira van a természet, a kanálispart, az erdőszél. Ha elegem van a hírözönből, és elkap a mélabú, pillanatok alatt ott lehetek, ahol csak a madár, a nyuszik és őzek járnak, na meg néhány hozzám hasonló, tavaszra vágyó alak. Mélyen beszívom a levegőt, s arcomat a fénybe fordítom. Rendületlenül hiszek a napfény és madárdal gyógyító erejében. S abban is, hogy lesz még tavasz, lesz még kikelet.
