2021. szeptember 19., 08:34

Huszonkét kilométer

Csodaszép helyen élünk. Nem egy viharos megállapítás, sok újat nem mondunk vele, mégis, egy néhány héttel ezelőtti tátrai túrán tudatosult csak bennem, mennyire. Kis túlzással, a Csorba-tótól a Kapor-csúcsig (és vissza) vezető bő huszonkétkilométeres gyaloglás minden métere újabb csodát tartogat. A hegyek között járva az ember kevésnek érzi az egyébként is elérhetetlennek tűnő, „legalább a Csallóközt adnák vissza”-típusú vágyait, s míg látómezejét a csipkés hegyormok, addig gondolatainak horizontját már rögtön az ezeréves határ visszaállításának igénye tölti ki. A Tátra káprázatos, kár ragozni.

Csorba-tó
Fotó: Dunajszky Éva

Egyetlen aprócska, fekete felhő árnyékolta be azt az egyébként verőfényes délutánt. Soviniszták bandukoltak velünk az ösvényeken. Néhány középkorú, polárba öltözött hölgynek ugyanis nem tetszett, hogy hatfős társaságunk egymás között magyarul beszél. Miközben az utolsó szép hétvégék egyikét kihasználva százak özönlötték el a tátrai túrautakat, néhány derék szlovák asszonynak úgy tűnik, nem volt az ínyére, hogy volt köztük néhány magyar is.

Nem történt tulajdonképpen semmi, csak a szokásos passzív-agresszív, orr alá félhangosan eldünnyögött megjegyzések hangzottak el.

A szórványterületek magyarsága valószínűleg régen hozzászokott ehhez, de nekem, a tömbbe kényelmesedett magyarnak azért szokatlan volt. Utoljára 12 évesen, egy trencséni osztálykiránduláson volt részem hasonlóban, akkor a némettanárnőm tett helyre egy puffogó öregurat, most az egyik velünk túrázó lány. A tulajdonképpeni „bűnösök” egyike. A szlovák hölgyek ugyanis azt kifogásolták, csak úgy maguk között, hogy túl hangosan beszélgetünk egymással. Magyarul, nyilván. Hogy mire volt jó ez a félhangos álháborgás, fogalmam sincs, mindenesetre miután udvariasan, de határozottan helyre lettek téve, folytatódhatott a nap némileg keserű szájízzel. Ebben a tizenkettő egy tucat történetben tulajdonképpen nincs is semmi különös. Napjában százszor előfordul szerte a Kárpát-medencében. A Csallóközben az ilyesmi még ritka, bár szóltak már be amiatt, hogy magyarul kérem a jegyet a dunaszerdahelyi vasútállomáson, de az egyre szórványosodó szélmagyar vidékeken mind gyakoribb. A régi reflexeket ugyanis nehéz kiirtani.

Mindegy is, hogy Szlovákia csak az erősebbhez húz, vagy valóban értik végre az együttműködés parancsát Pozsonyban is, államközi szinten (az elkorčosulás ellenére), de valóban javulnak a kapcsolatok.

A társadalom mélyrétegeiben azonban más a helyzet, oda csak lassacskán szivárog le a változás. Hiába egyre erőteljesebb az úgy konzervatív, hogy közben nem soviniszta szlovák értelmiség hangja, az átlagemberek egy részét még mindig a régi reflexek vezérlik. Nyíltan a legritkább esetben mernek csak szólni, de a szúrós oldalpillantások és a passzív-agresszív megjegyzések sokfelé ma is mindennaposak. és félő, azok lesznek egyre több helyen.

Nemzethalált vizionálni egyetlen anekdotikus eset alapján, elismerem, felesleges. Az egész tátrai kirándulásunknak ugyanakkor volt néhány érdekes tanulsága. Az első, hogy 22 kilométernyi sziklás, nehéz hegyi terep után még napokig merev a vádli és fáj a talp.

A második az, hogy ki kell állnunk magunkért, mert más nem fogja megtenni. Kicsiben és nagyban is. A mindennapi küzdelmeinkben, és az országos politikában egyaránt.

Ez az alap, erre lehet erős falakat építeni, enélkül nincs se ház, se semmi. Új hontalanság évei várnak ránk. A harmadik, legalább ennyire fontos tanulság, hogy minden felvidéki magyar képességei, lehetőségei és szükséglete szerint, de tanuljon meg szlovákul. Ha ez megvan, már eleve jobb esélyekkel indulunk el egy a mi 22 kilométeres túránknál jócskán hosszabb útra, amely ugyan bármely hegyi terepnél sokkal-sokkal nehezebb, mégis kutya kötelességünk rajta végigmenni.

Megjelent a Magyar7 2021/37. számában.

Megosztás
Címkék