Hungarofóboknak való
Hogy a V4-es együttműködés és összefogás leggyengébb láncszeme Szlovákia, számtalanszor bebizonyosodott. Néha ugyan meg-megvillannak a reménység lidércfényei, de aztán nagy hirtelen elnyeli őket a tátraalji éjszaka, és megint visszaköszönnek a legrosszabb husáki, mečiari, ficói, korszakok szólamai.
Még a szavak is ugyanazok.
A kilencvenes évek elején-közepén Dušan Slobodník kulturális miniszter például ahhoz kötötte a „szépreményű” Szabad Újság támogatását, hogy abban nem fogják leírni azt a szót, hogy Felvidék, hogy Kárpát-medence, meg azt, hogy autonómia, mert az sérti a szlovák érzékenységet. A magyarbarát szlovák értelmiségiek érzékenységét is. Ebben mindig konszenzus volt a szlovák politikai elitben. Ezeréves konszenzus.
Mert a szlovák történelemszemléletben is konszenzus van arról, hogy mióta Árpád apánk betette a lábát a Kárpát-medencébe, azóta a szlovákokat elnyomják, irtják, elnemzetietlenítik a magyarok.
Abban is konszenzus van, hogy akármit írnak is alá államközi alapszerződésben az államhatárok örökkévalóságig tartó megváltoztathatatlanságáról szlovákok és (budapesti) magyarok (Mečiar és Horn Gyula Párizsban, hogy nemzetközi garanciája is legyen), ha más nem, a felvidéki magyar nemzetrész el akarja csatolni az általa lakott területeket.
Bár olyan helyzetben lennénk, sóhajt a lelkem, amikor ezt hallom az ügyeletes szlovák rettegő csúcspolitikusoktól. Mert hát száz év után épp ideje lenne, hogy a szülőföldem a hazám is legyen, hiszen papíron ugye már nem vagyok hontalan. De hát a papír sok mindent elbír. A rögvalóság nem. Elég, ha a mi egyre fogyó népcsoportunk állít kisvárosában egy emlékművet egyszer volt hontalanságának és sok nemzettársa szülőföldjéről való elűzetésének emlékére – miközben ugyanott a jelenkori, északról a Csallóközbe beáramló szlovák telepeseknek új általános iskolát nyitnak éppen –, hogy kitörjön az államközi purparlé.
Végre a pozsonyi külügy és kormány is megtalálta a kákán a csomót, hogy (még) V4-esként beállhasson a Budapestet leckéztetők sorába. Mert ez most az uniós divat.
Meg ezzel lehet leplezni, hogy a Görögországban feltorlódott migránsok átvételét is belengette a külügyér, a helyszíni segítség mellé kiajánlva az üres szlovákiai befogadóközpontokat…
Pozsony megint a Nagy Testvérre tett; 1848-ban Bécs oldalára állt a magyarokkal szemben, megkapta érte jutalmul az osztrák–magyar kiegyezést és Apponyit.
Most pedig már az Apponyi-törvényeknél százszor rosszabb Beneš-dekrétumok megváltoztathatatlanságáról (a kollektív bűnösség múlhatatlanságáról) szóló határozatukat is besorolnák az uniós alapjogok közé,
és másodszor is megtámadták az Európai Bizottság oldalán a kisebbségvédelmi európai polgári kezdeményezést, nehogy már megszülethessenek végre azok az „európai normák”, amelyekről harminc éve papolnak nekünk.
Persze ebben sincs semmi felfoghatatlan, elvégre a jogok cerberusa a brüsszeli bizottságban egy Věra Jourová nevű, Edvard Beneš érdemein nevelkedett cseh asszony, s ugyanott a bizottsági elnök legfőbb szárnysegédje az ugyanezen Edvard Beneš érdemein nevelkedett szlovák Maroš Šefčovič. Olyan két ország képviselői ők, amelyeket úgy vettek fel az Európai Unióba, hogy megengedték nekik a „kollektív bűnösség” jogrendben tartását.
Csak a számbeli nemzeti kisebbségektől tagadja meg a kollektív jogokat Prága, Pozsony és Brüsszel is. Remény egy magyarnak itt, a Felvidéken csak a konok reménytelenség és a józanság lehet.
Annak a végiggondolása, hogy semmi értelme beolvadni egy olyan nemzetecskébe, amely csak áltatja önmagát, nagyságáról álmodik, de második megvalósított önálló állama idején sem képes a maga országát építeni, lelkileg erőtlenül, reszketve most is csak törleszkedik valaki-valami nagyobbhoz – Hitlerhez, Benešhez, Moszkvához, most éppen Brüsszelhez –, kegyet várva tőle.
Megjelent a Magyar7 2021/32.számában.
