Hol vannak az ünnepeink?
Két diploma porosodik a könyvespolcon. Az egyik galambszürke mappában, a másik zöldben. Mindkettőt most szerezték, alig másfél hónapja. Csak úgy kézbe adták, minden csinnadratta nélkül. A diplomaosztó ünnepségek elmaradtak. Kevesen jelentkeztek fel rá. Merthogy az átkozott járvány miatt, ez is önkéntes alapúvá vált. Ha elegen jelezték volna, hogy óhajtják a diplomaosztót, akkor megtartották volna.
A rektor és az oktatók nem öltöztek díszes talárba, nem sorakoztak fel az aulában az ötéves tanulmányaikat sikeres záróvizsgával befejező hallgatók, hogy oktatóik kezéből vegyék át a dokumentumot arról, mostantól kompetenssé váltak, hogy azon a szakterületen, amit tanultak, kamatoztathassák tudásukat. És hát
a büszke és boldog szülők, testvérek, keresztszülők s nagyik sem várhatták egy-egy csokor virággal, retikülben, zakózsebben rejtőző borítékkal és remegő szívvel, könnyes szemmel a család újdonsült diplomását. Elmaradt a díszebéd is a kiszemelt csárdában…
Örülj neki, legalább nem ment el a pénzed, próbál vigasztalni egy ismerős. Új öltöny sem kellett és még az ebéd költségeit is megúsztad… És annak a bizonyos pontnak a kitevése, a közös ünneplés is elmarad. Ezt már csak magamban teszem hozzá. Mert annyiszor elképzeltem az elmúlt évek során azt a nagy napot, amikor végre kész ember lesz a gyerekből. Amikor hirtelen minden kivilágosodik, és értelmet nyer az a sok küszködés és lemondás, amivel az elmúlt öt év (és az előtte lévők is) mindkettőnk számára járt. Amikor végre ismét okunk lesz ünnepelni.
Nem tudok szabadulni a hiányérzettől és szomorúságtól. Sosem fogok… Mert nekem több évtizeddel ezelőtt még volt diplomaosztóm. Nem is akármilyen.
Anyukám és öreg barátnője előtte két napig csak sütöttek, roskadozásig tele pakolt asztalok várták a családot, amikor megérkeztünk a pozsonyi nagy ünnepségről. Ahol a diplomát pont az a professzor adta a kezembe, akinél olyan remekül sikerült az államvizsgám. Ma is előttem van, mennyire mosolygott, amikor átnyújtotta… Még emlékszem a virágtengerre, amit kaptam és a rengeteg gratulációra, ölelésre. Örök emlék! Sokáig őrizgettem a kék-fehér pöttyös blúzt és fekete szoknyát is, amiben ott és akkor néhány másodpercig én voltam a figyelem központjában. Legalábbis a szeretteim figyelmének fókuszában. Akik mind olyan büszkék voltak rám akkor…
Otthon folytatódott a már felszabadult, jókedvű ünneplés. A késő estébe nyúlóan. Talán még egy kis mulatás is belefért… Istenem, ma már mulatni sem tudunk! Ünnepelni meg végképp.
Sőt, sokaknak már nem is hiányzik. Mert csak a sok költséget és a szervezés nyűgét látják. Nem azt, ami a lényeg. Hogy együtt vagyunk. Azok, akik vérségi vagy más kötelékek miatt összetartozunk. Hogy örülni tudunk a közülünk való sikerének, életjubileumának. Hogy ismét van valami és valaki, ami büszkeséggel tölthet el bennünket.
Végigsimítom a porrongyot a két új mappán. Végül is ez volt a cél. De
a diplomaosztó hiányát nem és nem tudom kiheverni. Nem adták, nem adtuk meg a módját! És ami a legrosszabb, az ünnepelt ezt jól viseli, neki ez nem okoz álmatlan éjszakát.
Ő egy jót ebédelt és beszélgetett az évfolyamtársaival, miután megkapták az oklevelüket. És velünk, többiekkel mi lesz? Mikor lesz okunk újból az ünneplésre? Az idő és azok köre, akikkel ezt még megtehetnénk vészesen fogy. Nem szabad kihagyni egyetlen alkalmat sem az együttlétre. Különben nem lesz mire emlékezni.
