Hogy lesz ebből tanév?
Kilátástalannak tűnik a helyzet. Januárban már nem lesz iskola. Pedig nagyon bízott benne pedagógus, diák és szülő egyaránt. Mindenkinek elege van már. Túlcsordult az a bizonyos pohár. Lassan egy éve, hogy nincs rendes tanítás. Nem nehéz az iskolatáska, valahol sutba dobva hever. Más a módi, online tanul a gyermek, pizsamában egyenesen az ágyban. Miközben arról álmodozik, de jó lenne egy nagyot szaladgálni nagyszünetben.
Nincs annál szomorúbb, mint egy üresen álló iskola- vagy óvodaépület. Szimbolizálja azt az abszurd helyzetet, amit tavaly ilyenkor még el sem tudtunk volna képzelni. Pedig Vuhanból már naponta sorjáztak a hírek, hogy valami újfajta vírus kezdett pusztításba…
Az oktatás prioritás. Hányszor, de hányszor hallottuk ezt felelős politikai vezető szájából az elmúlt harminc évben. Mostanában is sűrűn elhangzik. De üres szólam csak, nincs mögötte tartalom. És nincsenek kiutak, megoldások sem ebből az áldatlan helyzetből, ami már nem először tett lakatot az oktatási intézmények ajtajára. Pedig lépni kell.
Teszteléssel vagy más módon, de vissza kell vinni a gyerekeket az iskolába. Különben nem sok jóra számíthatunk.
Hallgatom a gyermekpszichológust, aki arról beszél, azt még fel sem tudjuk mérni, milyen messzemenő következményei lesznek a hosszúra nyúlt távoktatásnak. A gyerekek egyre frusztráltabbak, eltunyultak, apatikusak. Minden mindegy nekik. Ha nem lesz kész a házi feladat, hát nem lesz kész. Kit érdekel!
Kit érdekel? Talán csak az otthon kezét tördelő, zilált idegállapotú szülőt, aki nap mint nap a tanító szerepébe kényszerül, és aki látja, nem jó irányba mennek a dolgok. A gyerek már szinte semmi iránt sem érdeklődik, egész álló nap csak a mobilját nyomkodja. Riadtan veszi észre, hogy eddig sportos alakú csemetéje, aki pótcselekvésként sűrűn nyitogatja a hűtő ajtaját, kihízta a nadrágját. Alig tudja rávenni, hogy legalább az udvarra merészkedjen már ki, vagy szép időben pattanjon kerékpárra.
Eljutottunk odáig, hogy már a rossz tanulók és vásott kölykök is vissza akarnak ülni az iskolapadokba.
Mert egy osztályteremben mindig történik valami. És ott vannak a pajtikák, akik egy kis csibészségért nem mennek a szomszédba. Sőt, még a matektanár is hiányzik, aki a suliban, ha kell, egyenként magyarázza el mindenkinek, hogy is van ez az osztás dolog… Az online matek valahogy nem jön be. Sokaknak.
És bizony az online iskola nem jön be már a pedagógusoknak sem, akik kétszer annyit dolgoznak, fele annyi effektivitással.
Reménytelen vállalkozásnak tűnik, hogy kellőképpen haladjanak a tananyaggal. Szelektálnak, kurtítanak, és egyre többen mondogatják, talán érdemes volna ezt az iskolaévet, úgy ahogy van, megismételni az alapiskolákban... Elcsigázottak, nem tudják, mire számíthatnak, fogalmuk sincs, mikor láthatják újra élőben a tanulókat. Ez már szenvedés, kínlódás nekik is, hát még a gyermekeknek és a szülőknek.
Az oktatási tárca vezetője legutóbb február 8-át jelölte meg, mint lehetséges iskolakezdési napot. Addig azonban javulni kellene a járványmutatóknak. Addig talán megszületik egy ki tudja hányadik forgatókönyv arról, hogyan lehet újra normálisan tanítani.
A kár, amit a tanintézmények zárva tartása a tudásban való gyarapodásában és a lelkekben okozott, már most is tetemes, a messzemenő következmények még fel sem mérhetők.
Egy dolog biztos csak, a pedagógusok tanítani akarnak, a diákok pedig tanulni. Végre már normálisan, iskolában, közösségben. Az se baj, ha nehéz az iskolatáska.
