Hitről és angyalokról

Egy író gondolatai motoszkálnak bennem. Azé az íróé, aki annyi vihart kavart egy buta nyilatkozattal nemrég a magyarságról. Sok ilyet hallottunk manapság, talán túl sokat is, hogy malíciával tudjunk elsiklani fölötte. De ezt már megszoktuk, talán megedződtünk, hogy el tudjuk viselni. Mert bármilyen kis nemzet is vagyunk a népek tengerében, érdemeinken túl oly sokan becsmérelnek bennünket – miközben a nekünk kijáró tisztelet igencsak vékonyan csordogál –, hogy  megedződtünk, és még mindig képesek vagyunk megbocsátani. Végül is mindent meg lehet szokni. Azt nehezebb, ha magyar író – aki ráadásul csodálja a magyar nyelvet, hiszen az ad neki kenyeret – teszi mindezt. De talán még ez is belefér. Vigye csak a hagyatékát Bécsbe, ezt is túléljük valahogy.

Friss Nobel-díjasunk azonban a díj átvétele előtti díszelőadásán mondott egy példát a lázadásról. Mint mondta, a történetet Berlinben élte meg a kilencvenes évek elején. Egy hajléktalan a vágányok közé vizelt tiltott területen, amikor a másik oldalról egy rendőr rákiabált.

A szabályt megtestesítő „jó” rendőr nem tudott azonnal átmenni, fel kellett mennie a lépcsőn és át egy összekötő hídon, miközben a szabályszegő „rossz” szerepét játszó csavargó alig mozdulhatott. Bár a „jó” rendőr és a „rossz” csavargó közt mindössze tíz méter volt, ez a távolság az író számára áthidalhatatlannak tűnt köztük. „Az én szememben az a tíz méter örök és legyőzhetetlen, mert az én figyelmem azt érzékeli csak, hogy a Jó soha nem éri el a csápoló Gonoszt, mert a Jó és a Gonosz között nincsen semmiféle remény.”

Engedtessék meg egy másik példát mondani, napjainkból. 

A berlini példa, a kilencvenes évek óta mindössze egy emberöltőnyi idő telt el. Áll a német rendőr a téren, vele szemben egy moszlim migráns, és közel hajolva ordibál a rendőr képébe. Azt üvölti, hogy nekünk (keresztényeknek) meg vannak számlálva a napjaink.

A „jó” rendőr pedig rezzenéstelen arccal tűri a megaláztatást. A „csavargó” és a rendőr között nincs tíz méter, ám a kis távolság nem a remény híján (mert köztük sincs remény) tűnhet leküzdhetetlen távolságnak, kimerevített képnek, hanem azért, mert a rendőr, aki a keresztény rendet képviseli, lemondott a reményről. Akik odaküldték, oda állították, nem bízták rá, hogy ezt a reményt kell(ene) védenie. Mert a Megváltó nem azért váltott meg bennünket, hogy lemondjunk róla. 

És valahol itt tetten érhető az író, a művész felelőssége. Hogy feladja-e a reményt. Hogy a jót idézőjelbe teszi, a rendet relativizálja, és szerinte – mint sugallja – azért halt meg a reményünk, mert magunk alá gyűrjük a lázadást. A konvenciók, a szabályok gúzsba kötik a szabadságot, amely miatt az íróból „éppen végleg kifogyott a remény”. Pedig az író – mint sorolta később – sokat köszönhetett többek közt József Attilának. Hogy is írta József Attila? Szabadság, te szülj nekem rendet! Kedves író úr, ugye, mekkora az ellentmondás? A rend a költőnél magasabb kategória a szabadságnál, mert a szabadság önmagában semmire sem elég, ha nagy a rendetlenség. A szabadság önmagában csak káoszhoz vezethet.

Ha egy író belső démonaival küzd, az ő dolga. Tegye. De ha csak nagyokat akar mondani, vagy meg akar felelni valamilyen ferde korparancsnak, sanda „emberjogi” sugallatnak, akkor kétkedve fogadjuk, amit mond.

Például az angyalokról, „akik – mint mondja – régen maguk voltak az üzenet, ellentétben a mostaniakkal, s kérdés, léteznek-e egyáltalán, vagy csak Elon Muskok őrült szerkezetei szerkesztik a teret és az időt.”

Minden korban éltek Elon Muskok és születtek más őrült szerkezetek. Mindig is voltak háborúk, ha erre gondolt az író. Az alkotó ember mindig is pörölt Istenével. A reményt azonban nem adta fel, mert anélkül nem lennénk emberek, csak félvad nomádok. És az angyal mindig elhozta a jó hírt.

A harang közben elhallgatott, és csend borult a tájra. Maradt a téli éjszaka, és a várakozás. A remény.

Megjelent a Magyar7 2025/51-52,számában.