Hervadozó mosolyunk
Itt is, ott is madáretetőket fedezek fel a környékünkön. Jóleső érzés, hogy a nagy zimankóban nem éheznek a kis énekesek. Tavasszal majd teledalolják a falut, s nem mellesleg sok kártevőt is elpusztítanak. Szóval, melengeti a szívemet a sok bolti, de ötletes házi készítésű életmentő madáreleség-tartó. Látom, amint egy meglett férfi épp faggyút akaszt ki az egyik gyümölcsfára, s ellenőrzi a közeli madáretető tartalmát. Abba is szór magot. De jó lenne, ha egymással is ennyit törődnénk!
Valahogy az állatokat már jobban szeretjük, mint embertársainkat. Talán mert bennük nem kell csalódni, ők mindig magukat adják, s a szeretet kisebb-nagyobb jelét mutatják felénk. Egy macska dorombolása, vagy kutyánk kitörő öröme, mikor fáradtan hazaérkezünk, sokat ér nekünk. Lassan többet, mint a szomszéd mosolya, néhány kedves szava. Ha még van ilyen. Mert ez is egyre inkább kikopik.
Megtanultunk egymás mellett és nem egymással élni. A közöny rátelepedett mindennapjainkra. Csak rohanunk, pörgetjük a napokat, miközben elszalad az élet. Sokszor, mint az űzött vad, annyira igyekszünk… Minek? Kinek?
Irigylésre méltóak azok az emberek, akik mintegy kívülről nézik, ahogy a legtöbb ember vígan megy tönkre, miközben nem is az életét éli. Akinek a munka a mindene, az nem él igazán. A munka legfeljebb csak eszköz lehet ahhoz, hogy élni tudjon. Családi életet, boldog párkapcsolatot, hogy utazhasson, élményeket szerezhessen. A munka nem lehet az élet célja, a karrier is csak ideig-óráig boldogít. A túlzásba vitt dolgozás elveszi a fókuszt a lényegről, leszívja az energiát és elrabolja az időt. A ledrágább kincsünket.
Megfigyeltem, a legtöbb ember a munkára beszéli ki magát, ha valami értelmesebb program kerül szóba. Úgy kellett rászólnom múltkor az asztalnál két emberre, hogy tegyék már el végre a mobiltelefonjukat, ha szökőévben egyszer találkozunk… Foglalkozzunk most egymással, ez a pár óra legyen most a miénk, töltekezzünk a beszélgetésből. Én még kíváncsi vagyok rátok, és ti rám? Csak néztek meredten. Talán leesett nekik a tantusz. Kissé zavarodottan dugdosták el telefonjaikat…
Rég nem láttam Anna nénit. Úgy hallottam, beteg. De lám, ott van férje az udvaron, odaszólok és megkérdezem, hogy van. Ne kérdezd, még zokon veszik, lehet, hogy nem akarnak erről beszélni, tántorít el a velem lévő rokon. Itt tartunk, már nem merünk az egészségi állapot felől sem érdeklődni. Ezért csak intek a férjnek, aki bágyadt mosollyal viszonozza.
Nézd ezt a rengeteg baba- és gyermekruhát! Olyan szívesen odaadnám itt a harmadik szomszédban lakó anyukának, akinek apró gyermeke van. Röstellem megkérdezni, elfogadná-e… Talán ismerős dilemma. Van valamink, ami lehet, hogy nem vadonatúj, de még szép, nekünk már nincs rá szükségünk, de másnak esetleg még jól jönne. Mit tegyünk?
A fenébe, nincs itthon dara, a bolt meg zárva. Akkor a darás tészta lekerül az étlapról… Ez a mai gondolkodásmód. És mi volt alig pár évtizede? Nincs itthon dara. Sebaj. Átfutok a szomszédba, a szomszédasszonynak biztos van. És legalább akkor azt is megkérdezem, mikor lesz a fiáék lakodalma. A vége még akár egy jó kis kávézás is lehetett...
Ma már senkinek nem tűnik fel – falun sem –, ha Maris néni, akik minden reggel kilenckor kiáll a kapuba, mert a postást lesi, napokig nem jelenik meg az utcán… Régen legkésőbb fél tízkor már a szomszédasszony dörömbölt volna azt ajtaján azzal, hogy Maris néni, jól van? Ma a szomszédasszonyok vagy dolgoznak, vagy mással vannak elfoglalva.
A közöny, a közömbösség, a másik ember figyelmen kívül hagyása jellemző. Sokan már köszönteni is elfelejtettek. Mindenkinek megvan a maga baja, ez a magyarázat… Hát persze. Csak hát mindig is megvolt. Az a fajta szeretetlenség viszont, ami napjainkat jellemzi, elég sötét jövőt sejtet.
Ha gyermekeinket, unokáinkat nem tanítjuk meg az együttérzésre, a másokra való odafigyelésre, a kedvesség gesztusaira, olyan világban fogunk élni, ahol még kevesebb jókedvű ember lesz, mint most. Mert talán észrevették, a mosoly egyre inkább lehervad az arcunkról…
