Hazugságörvény
Aki azt állítja, hogy az ukrán fiatalok boldogan és önfeledten mennek a frontra meghalni a hazájukért, az vagy hazudik, vagy hülye. Inkább az előbbi. Elég végignézni a számtalan videót, amelyek az interneten keringenek, hogyan fogdossák össze az „önkénteseket” (akik már nem is mindig fiatalok), lassan már a konyhaablakon is bemászva a sorozó banditák. Ukrajna elfáradt. Az ukrán nép fázik, nélkülözik, és siratja a halottait. A többség gyűlöli a háborút, és békét szeretne. Csakhát az ukrán népet nem kérdezi senki, mit szeretne.
De talán beszédesebbek a számok, amelyek arról árulkodnak, hogy az ukrán lakosságnak már hovatovább a fele elhagyta gyönyörű hazáját. Néhány milliónyian már a háború előtt, egy jobb élet reményében, a maradék pedig az utóbbi négy év alatt.
Mindez akkor jutott eszembe, amikor előző pozsonyi körzeti orvosom legutóbbi villámpostáját olvasva (mert doktor nénit nem lehetett csak úgy felhívni, írni kellett neki) sokadszor kellett szembesülnöm az e-mail végén a „Szlava Ukrajini!” üzenettel. A gyógyító, megnyugtató szavak helyett ezt üzente doktor néni a betegének. Hogy dicsőség Ukrajnának.
Doktor néni kényelmesen csücsül a jólfűtött rendelőjében, este talán színházba megy, hétvégen wellnesszezik vagy kirándul, gyermeke meglehet, hogy angol egyetemen okosodik. Ki tudja. A lényeg, hogy doktor néni is tolja a propagandát, s talán bele sem gondol, milyen viszonyban áll a háborús propaganda a hippokratészi esküvel, hogy tudniillik neki az a feladata a társadalomban, hogy gyógyítsa az embereket. De hát kibicnek semmi sem drága, gondolhatnánk.
Ám ő „csak” egy orvos. Nem miniszterelnök, nem államelnök vagy védelmi miniszter, nem is európai parlamenti képviselő, nem az Európai Néppárt vezetője (amelynek a néphez rég semmi köze), még csak nem is az Európai Bizottság elnöke (akinek meg végképp semmi köze sem a németekhez, sem egész Európához).
Olyan óriási szakadék amúgy nincs közöttük, már ami a társadalmi hierarchiát illeti, hiszen az orvos sem az alsó középosztály tagja, bár a neve előtt nincs ott a Von der, ami – vagy örökölt, vagy szerzett – nemesi családra utal. Nem is a BlackRock, a világ legnagyobb vagyonkezelője indította el a kancellári székig, mint a német kancellárt, sem a Rothschild bankház az elnöki székbe, mint a francia elnököt. Nem volt a KGB tisztje, mint az orosz elnök, de még csak színész sem, mint a minden ukránok „jótevője”, a színész-vállalkozó, mellesleg ingatlanos. És főleg nincs köze a nagy fegyvergyárosokhoz, befektetőkhöz, multinacionális cégvezetőkhöz és részvényesekhez, akik a fenti figurákat mozgatják egy nagy sakktáblán. Ő csak felült egy propagandának, egy orbitális hazugságnak.
Mert az már mindenki számára világos, hogy alig kezdődött el a „különleges hadművelet” (amely ma sem klasszikus háború, mert az sokkal szörnyűbb lenne), máris béke lehetett volna. Igaz, az akkori brit miniszterelnök nem keresett volna pár millió fontot, és a mostani európai vezetőknek is több idejük lenne a népük jólétével foglalkozni, mint hamis lózungokat böfögni az éterbe, hogy miért is kell háborúzni a végkimerülésig. Mondjuk az utolsó ukránig. Vagy az utolsó németig? Lengyelig? Akárkiig?
Szóval igencsak sántít a mondás, hogy a győztesek írják a történelmet. Meg talán mellékes is, ki mit ír utólag történelem címén. A lényeg, hogy kik csinálják ma, itt és most a történelmet, amit majd megírnak valakik valamikor. Kik azok, akiknek semmi sem drága (főleg a mások gyerekeinek az élete), akik beleőrültek a kapzsiságba, és tolják a képünkbe a hazugságot. Reggel, délben és este.
Megjelent a Magyar7 2026/9. számában.
