Hazugságok Bábel tornya
Először is be kell vallanom, annak ellenére, hogy bár mindkettő európai ország, sem Ukrajna, sem Oroszország semmivel nem áll közelebb hozzám (se lelkileg, se szeretet, pláne gyűlölet dolgában), mint például Sanghaj vagy Tanganyika.
Legfeljebb Ukrajnában élő vagy onnan származó magyar ismerősökhöz fűz baráti kapcsolat, akik órákig tudnának mesélni az ottani „demokratikus” állapotokról.
A hazugsággyár tökéletesen működik. De szlovák kormányzati tényezők is ezt szajkózzák, akik azt sem tudják, miről beszélnek, csak nagyokat akarnak mondani. Mert blöffölgetni könnyű, annál nehezebb lesz mindennek vállalni az ódiumát.
Igen, ott hal meg mindenki, az utolsó szegény ukránig. De nem ám a mi szabadságunkért, hanem a (természetesen nem létező) háttérhatalom érdekeiért. Az ukrán szegények ugyanis Oroszország, Amerika és a korrupt ukrán vezetés túszaivá váltak. Ők nem parkolnak Pozsony fölött a Zerge-hegyi grúz étterem előtt vagy a Carltonban, legfeljebb bankkártyákkal csapolják a kelet-szlovákiai bankautomatákat, és kapnak némi aprót a megbízóiktól. Vagy ruhát, élelmiszert csencselnek. Nekik nincs sok ezer eurójuk kiváltani magukat a frontról, és a menekülők autói közt a BMW-k és Mercedesek között keresve sem találnánk egy-egy Fiatot, vagy Mečiar-féle Opel „korzicskát”.
Annak az országnak a vezetőjét tegezi le, amely hétszázezer ukrajnai menekülőt fogadott be (eddig), iskolát, kórházat épít nekik, adományok ezer meg ezer tonnáit szállítja a megsegítésükre. Ja, és el ne felejtsük, némi orosz kőolajat is. Honnan ez a pofátlanság? Orbán Viktor néhány évvel idősebb mint Volodimir, nem őriztek együtt libát, ráadásul Orbán sosem zongorázott a nemi szervével.
Eközben a torony belsejében. Kevés a valószínűsége, hogy rejtegetni valójuk lett volna, de tény, hogy az ukránok nem engedik be a zaporizzsjai atomerőműbe a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség főigazgatóját, mondván, azzal „legitimálná az orosz megszállók jelenlétét”. Pedig az NAÜ ellenőreit biztosan nem az érdekelné, hogy kik állnak őrt a gyár kapujában, hanem hogy biztonságosan üzemel-e Európa legnagyobb atomerőműve. De mit számít sok millió ember biztonsága a háborús propagandának?
Putyin inváziója óta. Ehhez csak egy sokatmondó komment, a torony alagsorából: „Megáll az ember esze! Normális ez a nő? Ukrajnát nevezi jogállamnak? Magyarországnak pedig visszatartja az uniós pénzt arra hivatkozva, hogy nem vagyunk jogállam? Buktassa meg már valaki ezt a sültbolondot!”
A nép szava isten szava: tényleg szeretnék megbuktatni a hölgyet. De nem ám a józanok, hanem a még sült bolondabbak. A hazugság Bábel tornyának csúcsán ülők ugyanis keveslik az iramot, amivel haza kéne vágni Magyarországot és Lengyelországot. A lengyelek csak az oroszgyűlöletük miatt lettek kevésbé utálatosak, mert elfelejtették, mit műveltek velük a 2. világháborúban az ukrán „banderócok”, ahogyan gyermekkoromban nevezték őket mifelénk.
Két generáció agyát mosták ki, beléjük plántálva az oroszgyűlöletet, de másokét is. A világ és Európa pedig ájult csodálattal zarándokol demokráciát tanulni Ukrajnába, élükön Čaputová és Heger lakájokkal.
Persze ma már az sem érdekli a magát nagyon übernek és műveltnek tartó Nyugatot, hogy a napjainkban oroszok lakta régiókban (Ukrajnában és a Baltikumban) a Szovjetunió szétesése után miért fordultak szinte azonnal az oroszok ellen? Mert számon lehet kérni rajtuk az európai jogokat, de megvoltak a keserves tapasztalataik a szovjet betelepítéssel, asszimilációval és területfoglalással. Lehet, hogy ez patologikus elváltozásokat okozhat egy nemzet esetében, de ettől még nem kéne telihazudni a világot.
Megjelent a Magyar7 hetilap 24. számában.
