„Harmatozzatok, magasságos egek…”
Nehezedik az advent. Valahogy az időjárás is fénytelen, naptalan, borongós, már napok óta. Az ember kedve sem túl rózsás, hiszen ilyenkor azért bejelentkezik a lelkiismeret és a napok súlya is mintha jobban nyomná. Túl sok mindent kell még elintézni… Régi emlékek is felszakadnak, egykori sérelmek, nagy fájdalmak. Kint is, bent is sötétség. Elsőre nem túl biztató, de szükséges rossz. Még az ünnep előtt.
A templom hiába van kivilágítva, mégis sötét van. Pedig ma az öröm rózsaszín gyertyáját gyújtjuk meg a nagy adventi koszorún… Nem illik ide ez a búskomorság. Egyszercsak, mintegy varázsütésre, elárasztja a fény a templombelsőt. Szinte betörnek a napsugarak a díszes ablakokon át. Valaki halkan meg is jegyzi, kisütött a nap. Szemem odatapad a nagy keresztre, amely így, fényben pompázva szép árnyékot is vet. S azt gondolom, ott vagyunk valamennyien. A kereszt árnyékában.
Az egész nem tart tovább két-három percnél. Eltűnik a fény, a napot megint felhők takarják el. Olybá tűnik az egész, mintha egy kis reménysugarat kaptunk volna. Közel van már akire és amire vágyunk.
Az életünk fényben úszhat, ha magunk is törekszünk rá. Ma örüljünk. Ha nem tudunk, tanuljuk meg. Minden áldott nap van egy kis okunk örömre, ha csak egy apróság, akkor annyi…
A sok talmi csillogásban valahogy elfelejtettük, hogy az örömre nemcsak várni kell, de tenni is lehet érte. Ha nem mi vagyunk magunknak mindig az elsők, akár még csőstül is kaphatunk belőle. Nincs akkora zimankó, amiben nem melegítené fel az ember szívét egy őszinte baráti ölelés. Az adventi vásár forgatagában egy messziről jövő intés vagy mosoly is jólesik. Ne sajnáljuk az időt azoktól, akik fontosak nekünk! Hívjuk fel rég nem látott barátainkat, családtagjainkat, aztán ne csodálkozzunk, hogy hosszan beszélgetünk. Mert van mondanivalónk egymásnak, bőséggel.
Arra gondolok, eleink nagyon is tudták, hova és milyen tájolással építik fel az Isten házát. Valahogy úgy tervezték, hogy a napsugarak beszökhessenek az ablakokon, és a templombelső a nap jó részében fényárban úszhasson.
Spóroltak a gyertyával, a villanyfényről legfeljebb csak álmodhattak. A kereszt sem véletlenül kerülhetett pont oda, ahol van… Könnyen megtalálja a beáramló, fentről érkező fény és megvilágítja.
Helyezzük magunkat mi is olyan irányba, hogy a fény könnyebben ránk találjon. De még jobb, ha rálelünk, valahogy úgy, ahogy Reményik Sándor is megfogalmazta: „Ne várj nagy dolgot életedbe, Kis hópelyhek az örömök...” Elvégre a csendes csodák ideje van.
