Hálójukat szövik

A regény főszereplője, a sértődött Varro, a Titus császár alatt Edesszába (mezopotámiai város) száműzött szenátor terveket sző a császári helytartó,Cejonius megbuktatására.

Vakmerő terveket, Nero korát visszakívánó nosztalgiát ébresztve a tartomány lakosságában. Varro klienseinek(ügynökeinek) nem került nagy fáradságába, hogy „a Folyamköz lakosságát keserű összehasonlításokra ösztönözze Titus császár és korrupt hivatalnokai és a még mindig gyászolt „jó” Nero császár között” – írja Lion Feuchtwanger.

Varro elképesztő politikai játszmába kezd. Ösztönzője a bosszú és a vakmerő felelőtlenség. Felismeri, hogy a Nero utáni nosztalgiát hullámlovasként foghatja szolgálatába. Nero, a megboldogult császár mennyire szerette a Keletet! Milyen kiváltságokkal és adományokkal kedvezett Mezopotámia és Szíria népének! Igazi császár volt (!). Egy másik Nagy Sándort láttak benne, aki nem azért jött, hogy leigázza a Keletet, hanem hogy (jótékonyan!) egybeolvassza a Nyugattal. „Ha élne még Nero, álmodoztak a kutak körül vagy a csapszékekben az emberek.” És a fellobbantott, vágy szülte óhaj testet öltött! Nero császár egy napon megjelent a nép körében! (Igaz, előzőleg Varro szenátor ebédre hívta Terentius fazekast, a fölszabadított rabszolgák ivadékát, aki a megtévesztésig hasonlított Nero császárra, és a császár életében a Palatinuson többször is mulattatta a császárt (nota bene!) Nero-paródiákkal.

Mindezt olyan remekül csinálta, hogy a fellépései után Nero büntetés helyett még meg is jutalmazta!

A lakoma közben Varro bizalmasan Terentius fülébe súgta, hogy nagy esemény van készülőben. Titus pribékjei annak idején nem az igazi Nerót tették el láb alól, hanem Terentius fazekast, a volt rabszolgát. Nero él, és hamarosan színre lép. S mert Terentius nem volt buta ember, értett a szóból. Vajon megengedje-e magának ezt a tréfát? Átkozottul veszélyes!

Varro, miután látta, hogy a manipuláció sikerült, és Terentius fejéből többé ki nem irtják a rögeszmét (hogy valójában ő, Terentius az igazi Nero császár), Edesszából Antiochiába (láthatatlanságba) távozott, ahol hálóját szövögető pókként, lesből figyelte a történéseket. Terentius, saját értelmezése szerint, ezzel szabad kezet kapott! Előszólította Knopsz nevű rabszolgáját (akinek a
neve is vadállatot jelentett), és elszavalta neki az Eljött a nap... kezdetű Ovidius-strófát.

Egyidejűleg századossá nevezte ki, vélhetően a várható harci (terror?) cselekményekre való tekintettel, amelyek, ha megvalósulnak, Knopsz hajmeresztő ajánlatát követik majd. Knopsz, aki önképe szerint „minden hájjal megkent, jófejű legény” volt, kész tervvel érkezett a megbeszélésre. Terve a gorbatészi nagy csatornára irányult, amely Apameia város fölött ágazott ki az Eufráteszből. Itt, a zsilipek körül emberemlékezet óta nem fordult elő komolyabb baleset. Egy éjszaka azonban Apameia lakói arra riadtak fel, hogy az Eufrátesz betört az utcáikba, elöntötte a házaikat, mindent elárasztott. S még aznap mindenki megtudta azt is, hogy Apameiára egy Simlai nevű keresztény eresztette rá az árvizet. „Keresztényi gonoszságból.”

Ennyi talán elég is Feuchtwanger regényének a tartalmából ahhoz, hogy a történet mélyebb, áttételes jelentése is kiderüljön. Arra, hogy a harmincas évek Németországáról szóló megrázó parafrázis, Apameia város elárasztása valójában a Reichstag felgyújtására való utalás, miután egy gyanakvó ország heccelése közben a szobafestő Adolf Hitler (Terentius fazekas kései utóda) hatalomra került.

A fentebb vázolt történet jelentése ugyanakkor koránt sem korfüggő. Évszázadokkal a fazekas Terentius, évtizedekkel a szobafestő Hitler (és a kiugrott papnövendék Sztálin) után ismét születnek ideológiák, amelyek talán még pusztítóbb rettenetet készítenek elő. Érdekes, hogy a hitleri nácizmusra történt utalások számomra (már csak a koromnál fogva is) elsősorban a
kommunista terror korszakát idézik. Pontosabban annak utóéletét, a „szép új világ” megteremtésén ügyködő Janus-arcú „urakat” és „hölgyeket”. Vigyázat! Az új Varrók lesben állnak, és hálójukat szövik!