Halált okozó tétlenség

A híriparban az ember kezén egy-egy hét-hónap során tucatjával mennek keresztül a legborzalmasabb halálesetek különböző fajtái, a közlekedési balesettől a baltás gyilkosságig terjedő spektrumon. Az ember idővel, saját mentális egészsége megőrzése érdekében ezt megtanulja kezelni, a 47 éves, kelet-szlovákiai tanárnő esete azonban nemcsak egy életellenes bűncselekmény, hanem egy szörnyű rendszerhiba is. A legborzasztóbb pedig, hogy a későbbi áldozat egy búcsúlevelet is hordott a táskájában, arra az esetre, "ha történne valami", segítséget kért a hatóságoktól, de segítség helyett csak a szükséges-elégséges adminisztratív minimumot kapta meg.

A családon belüli erőszak valószínűleg a családdal egyidős, függetlenül attól, hogy büntetőjogi szempontból milyen módon van kvalifikálva. A csehszlovák szocialista büntető törvénykönyv például nem ismerte ezt a bűncselekményt, a következményeket testi sértésként kezelte. Emlékszem, gyermekkoromban szülővárosomban is történt egy Vargováéhoz megszólalásig hasonló eset. Abban az időben még nem volt közösségi média, a rendőrségi kommunikáció a maihoz hasonlóan szabályozott formában zajlott, csak más előjelekkel, s bár drága szüleim lehetőségeikhez mérten valószínűleg mindent megtettek, hogy ne szerezzek róla tudomást, mivel az egész lakótelep erről beszélt, a hír idővel a játszótérre is lejutott. Borzalmas, hogy szinte "ugyanaz" az eset egy teljesen más jogi környezetben, négy évtized alatt (akárhányszor) megismétlődhet. A családon belüli erőszak nem egyik napról a másikra alakul ki. Egyebek mellett a vele erőszakoskodó nevelőapját lelövő fiatalkorú Simek Kitti perében készült szakértői vélemény is rámutat, hogy ahol ez fennáll, ott ez egy állapot, nehéz meghatározni, hogy mikor van az eleje és a vége, illetőleg mikor áll fenn. Egy ilyen ügy szakszerű kezelése hatalmas energiát, időt és speciális tudást igényel a hatóságok részéről. Az áldozatok gyakran visszavonják vallomásukat, félnek, gazdaságilag függnek bántalmazójuktól vagy a gyermekeiket próbálják védeni. A bizonyítás sokszor nehéz, mert kevés a közvetlen tanú. Mindez azonban nem lehet indok arra, hogy a hatóságok a könnyebben bizonyítható, egyszerűbb jogi minősítést válasszák, ha a rendelkezésre álló bizonyítékok más mintázatot mutatnak. A gölnicbányai esetben a nyomozó hatóság és a járási ügyészség pontosan azt tette, ami a legkevesebb papírmunkával járt: elszigetelt incidensként kezelték a folyamatosan fennálló veszélyhelyzetet. A hatóságok a bürokratikus kényelmet választották. Azzal, hogy leegyszerűsítették a vádakat, a férfit egy enyhe, felfüggesztett büntetéssel visszaengedték a szabad világba – egyenesen az áldozata házába.

Kormányzati ciklusról ciklusra, ha az aktuális belügyminiszternek éppen nincs jobb dolga, felmerül a rendőri munka értékelésének kérdése. A büntetőeljárás célja nem az ügyek gyors lezárása vagy az adminisztratív terhek csökkentése. A cél az igazság feltárása és az emberek védelme. Ha egy bántalmazási ügyet pusztán egyetlen fenyegetésként kezelnek, miközben a bizonyítékok egy teljes erőszakspirált mutatnak, az ügy kipipálására irányuló késztetés rövid távon kevesebb munkát jelenthet, hosszú távon azonban emberéletekbe kerül(het).

A gölnicbányai ügy legfontosabb tanulsága ezért nem az, hogy minden tragédia megelőzhető. Ilyet felelősen senki sem állíthat, Rejtő Jenő óta tudjuk, megváltoztatva a megváltoztatandókat, hogy "nem lehet minden pofon mellé forgalmi rendőrt állítani". A tanulság az, hogy amikor egy nő hónapokon át segítséget kér, részletes vallomást tesz, félelmét, fenyegetettségét ismételten jelzi, és a körülmények egy súlyos, ismétlődő bántalmazási mintázatot mutatnak, akkor a hatóságoknak nem a legegyszerűbb, hanem a legalaposabb utat kell választaniuk. Az aktaszagú alibizmus csimborasszója pedig egyértelműen az, hogy a jelenlegi szlovák rendszerben az áldozatnak külön kérnie kellene az értesítést a bántalmazója szabadlábra helyezéséről. Egy rettegő nő, aki a táskájában hordja a saját halotti búcsúlevelét, nem a paragrafusokat bújja, hanem a túlélésért küzd.

A rendőrség belső ellenőrzésének azon nyilatkozata, miszerint „minden jogszerű volt és nem történt mulasztás”, az egyik legijesztőbb eleme az ügynek. Ez a reakció azt mutatja, hogy a rendőrség vezetése a mai napig a formális szabályok mögé bújik. Ha egy eljárás minden pontján betartják a belső utasításokat, és a folyamat vége mégis az, hogy az áldozatot 56 késszúrással meggyilkolják, akkor nem a végrehajtás, hanem maga a rendszer a hibás.

Értelmezhetőt talán csak Maroš Žilinka főügyész mondott és tett az ügyben, aki, alapos, a hiányosságokat feltáró vizsgálat után leváltotta a területileg illetéke járási ügyészség vezetését.

A gölnicbányai tragédia nem maradhat egy újabb megrázó hír a bűnügyi krónikában. A főügyészség által feltárt hiányosságok rendszerszintű problémákra mutatnak rá, azok kijavítása nem politikai vagy szakmai presztízskérdés, hanem állami kötelesség. A családon belüli erőszak nem magánügy, és nem is egy statisztikai adat, amit a leggyorsabb módszerrel le kell zárni a szolgálat végéig. Az államnak garantálnia kell, hogy az áldozatok ne csak papíron, hanem a valóságban is védelmet kapjanak. Csak ez garantálhatná, hogy az eset ne ismétlődhessen meg.