Ha rákerülsz a lapátra…
A rosszban az az egyedüli jó, hogy mint semmi, az sem tart az örökkévalóságig. Ez az alapvetés talán az átlagosnál is gyakrabban merül fel az önkormányzati választások közeledtével azoknak a gondolataiban, akik elégedetlenek városuk, községük jelenlegi vezetésével. Bizonyára nincs ez máshogy az ország fővárosában élő választók egy részének esetében sem.
Főképpen azoknál, akik nagyhangú kinyilatkoztatások és profi kommunikációs stratégiák helyett, inkább az aprópénzre váltott, de valós eredményeket, illetve azt részesítik előnyben, hogy saját városukban progresszív álmodók elképzelései helyett az ő szükségleteik valósuljanak meg.
Ennek az írásnak a keletkezésekor alig több, mint három hét van hátra az október 24-re kitűzött szlovákiai önkormányzati választásokig, és mint az ilyenkor szokásos – a nagy klasszikus szavaival élve – „a helyzet fokozódik.” Ezt a trendet követi Pozsony is, ahol ezen a héten talán először került kézzelfogható közelségbe annak az esélye, hogy két választási ciklus, azaz nyolc év után, az elmúlt évek tevékenységével elégedetlen helyiek lapátra tegyék a város progresszív vezetését Matúš Vallóval az élén.
Bár továbbra is csak egy esélyről van szó, az erre utaló jelek egyértelműek. És távolról sem csak arról van szó, hogy a héten visszalépett a jelöltségtől Martin Winkler a pozsonyi főpolgármester jelöltek egyike a függetlenként induló Jozef Ráž javára, amivel Vallo legkomolyabb kihívójának esélyeit jelentősen növelhette. Hiszen mint azt Winkler és Ráž egyhangúan kijelentette: változásra csak akkor van esély, ha a voksok nem oszlanak meg.
És éppen ez az a sarokkő, amely egy változás kiindulási pontját adhatja. Amivel persze Vallo és csapata is tisztában lehet, hiszen már Winkler hivatalos bejelentését megelőzően olyan közleményekkel „riogattak”, hogy semmiképpen sem szabad megengedni, hogy a fővárost elveszítsék a progresszívek és oda olyan vezetés kerüljön, amilyet az ország az előző parlamenti választásokkor az ország élére is delegált. Félreértés ne essék, ez az írás nem az ország jelenlegi kormányzatának tevékenységét kívánja piedesztálra emelni, sokkal inkább arra szeretne rámutatni, hogy ha a nagy szavak mögött csak a nagy semmi bújik meg, és a városlakók valós igényeivel köszönőviszonyban sem lévő álmodozás, akkor ez igenis rászorulhat a felülvizsgálatra és az újraértékelésre is.
Mindannak ellenére ugyanis, hogy Pozsonyt az elmúlt évtizedben a liberális-progresszív politika tartóbástyájaként szokás említeni, látni illene néhány számot, amelyek alapján némileg más fényben is lehet látni azt a valóságot, amelynek tényeiről a progresszívek szekértolójaként működő „fősodrú” sajtó a legtöbbször hajlamos „elfeledkezni.” Például azt is, hogy bár a statisztikákban lehet, hogy jól mutat a 36 és a 60 százalékos „támogatottság”, de Vallót és csapatát a papíron is több, mint félmilliós város lakosai közül csupán 58, illetve 86 ezer pozsonyi szavazata segítette hatalomba.
Persze, és akár joggal is lehet azt mondani, hogy a választásokon a leadott voksok száma dönt. Ugyanakkor mennyire van rendben az, hogy a voksolást követően hosszú évekig csak a jól mozgósított kisebbség kizárólagos ideái alapján uralkodik a progresszív városvezetés azok kárára is, akik valamiért nem tudtak, vagy a politikától való megfáradtságukban nem is akartak részt venni a választáson?
Hol marad azoknak a hangja, akik az átlagembert csak megkopasztó, de annak fejében semmit sem nyújtó parkolási politika, az autósok kárára csak ecsettel létrehozott és leginkább külföldi ételfutárok által használt kerékpárutak, a néhány tucat négyzetméterre degradált autóbusz pályaudvar és más progresszív álomvilágból származó ötlet helyett egy valóban élhető és az ő érdekeik mentén működő várost akarnak? Akiknek nem elégséges a város közbiztonságának állítólagos romlásával indokolni próbált városirendőr-állomány növelésének drága ígérete, akik nem hiszik, hogy a zálogházak betiltása segítség, akik nem hiszik, hogy néhány óriáscserépbe ültetett fa jelenti a város zöldítését, akik szerint a közlekedésből adódó kihívásokat nem tiltásokkal kell kezelni, és akik már unják a maszlagot?
A válasz talán az lehetne a leginkább, ha néhány hét múlva az eddig csendes többség is szánna egy órát arra, hogy véleményt mondjon a jövőről. Ami talán az övék is kellene, hogy legyen. Persze, csak ha úgy döntenek, hogy ők akarják fogni a lapát nyelét.
