Gyűjtögetek és tanulok
Jobb híján tapasztalatot gyűjtök. Éspedig a vásárlásokkal kapcsolatos irritáló, kellemetlen tapasztalatokat. De nem azért, hogy bosszankodjam miattuk, hanem csak úgy, szórakozásként. Hogy együtt lássam a sok szédítést. Mert akkor jobban átlátom az átverés mechanikáját.
Régen jártam a pozsonyi Miletič utcai piacon. Rögtön az első standon felfigyelek a szilvára. Egy euró ötven cent az ára. Nahát! – csodálkozom, nálunk, a pozsonyhidegkúti kispiacon három euró. Akkor majd itt veszek néhány szemet, de először körülnézek. Látom, néhol a szilvát kettő nyolcvanért kínálják, máshol három húszért. Megveszem, amit terveztem, aztán visszafelé menet megállok az említett standnál.
Erre kapok egy lekezelő, kioktató választ: jobban oda kell figyelni, kedves asszonyom, amikor az árcédulát olvassa. Nem egy, hanem fél kiló szilva kerül egy ötvenbe. Ott van alul, hogy 500 gramm! Csak a szemem meresztgetem, és most már látom a firkát, valóban ott a girbegörbe ötös, utána három még girbegörbébb nulla – de nagyon kicsi írásjelekkel. Magamtól semmiképp sem vettem volna észre. A szilvát kifizetem, de megmondom az árusnak, hogy ez színtiszta csalás. Mert ugyan kit érdekel, mennyibe kerül a gyümölcsből fél kiló? Azt mondja, mindenki így csinálja. Se kedvem, se erőm nincs, hogy újra körbejárjam a piacot, és alaposan szemügyre vegyem az árcédulákat – valóban igazat mond-e. Eddig még nem láttam ilyet, lám megint van egy új tapasztalatom.
Egy barátnőmmel járjuk a belvárost. Bemegyünk egy alsóneműboltba, ahol a pult mögül egy elárusítónő szolgál ki. Súgom a barátnőmnek, hogy a kikért alsótrikó 14,99-be kerül. Erre egyszerre húzzuk el a szánkat. Az eladó megkérdezi, mit sugdolózunk.
Bevallom neki, hogy eléggé drágának találom a kisinget. Azt mondja arrogánsan, hogy akkor vegyek máshol, ahol olcsóbban adják. Kikapja a kezemből a terméket, s már rakja is vissza a zacskóba. Egyúttal az ajtó felé biccent, hogy ha nem tudnám, ott a kijárat. Ledöbbenek, a barátnőm térít észhez: Gyere! – mondja. Az biztos, hogy itt nem vásárolunk.
A nővérem amiatt zúgolódik, hogy a szupermarket bejáratánál négy sor óriási bevásárlókocsi áll, és csak egy sor kisebb méretű. De ez utóbbi sor szinte mindig üres, mert az emberek ezt szeretik használni, sokkal jobb közlekedni vele a pultok között, mint a naggyal. Elmagyarázom neki, hogy ez egy marketinghúzás. Ha nagy kocsit viszel, és mondjuk harminc eurónyi árut raksz bele, akkor az a kocsi még szinte teljesen üres. Vásárolj hát százharmincért, vagy akár háromszázért! Az mind belefér! Így akarják ösztönözni a vevőt a még nagyobb értékű vásárlásra. Nővérem csak egy szerencsétlen kérdéssel nyugtázza a hallottakat: Na, de miért csinálnak ilyet?
Ja igen – az öt cent alatti dolgokat ötre kerekíti a pénztárgép, az öt felettieket pedig tízre. Szuper! – mondom én, és adok még egy kétcentest. De egy centet nem tud visszaadni, mert azok már nincsenek forgalomban. Nem is kell, mondom én, örülök, hogy már megszabadultam az egycentesektől. Amint megszüntették őket, gyorsan túladtam rajtuk. Nem gondoltam volna, hogy miattuk duplán ráfizetek – még ha csak egy-egy centet is.
Most meg mit látok? Az egyik katalógusban többek között BB-pudingot kínálnak kedvező áron: Négy BB-pudinghoz kettőt ingyen kap! Itt elgondolkodom: ki a fenének kell egyszerre hat BB-puding? De bizonyára mégis sokan akadnak, akik ráharapnak a csalétekre. És szinte biztos, hogy a jótállási idő lejártáig nem fogják elfogyasztani, aztán dobhatják a kukába.
S hogy engem talán nem lehet behúzni a csőbe? Jaj, dehogynem! Számtalanszor ráfizettem már a reklámfogásokra. De mostantól résen leszek. Éppen ezért gyűjtögetem a méltánytalan tapasztalatokat, hogy tanuljak belőlük. Ahogy a szólás mondja: a jó pap is holtáig tanul.
