Győztesek és vesztesek
Az önkormányzati és megyei választások még egy ideig foglalkoztatni fogják a felvidéki magyar közvéleményt. Amelynek egy része óriási vereségről, a másik tisztes eredményről beszél. De hát (orwelli hasonlattal élve) a közbeszél már csak ilyen.
Mint annyiszor, most is eszembe jut a mondás, hogy aki ütni akar, mindig talál botot. Szegény Gubík László a választások óta eltelt néhány nap alatt kék-zöld lett a rá mért ütlegektől. Pedig a botozók is tudják, hogy évtizedes bűnöket nem lehet meg nem történtté tenni, legfeljebb orvosolni, de ahhoz lehet, hogy két év is kevés. Nehéz a megosztókat visszaterelni oda, ahonnan a biznisz bűvöletében annak idején nagy mellénnyel kifaroltak, és mindent elkövettek, hogy sárba tapossák egykori anyapártjukat. Lelkük rajta, mondhatnánk, ha a kórusban nem lennének most is hangadók. Ők nyilván nem olvasták a párt új programját, nem ismerik az elnök céljait, s ha valakivel leül tárgyalni, azonnal összebútorozást kiáltanak.
Fogalmam sincs, mire elég két év egy párt életében, hiszen nem sűrűn jártam pártirodákban, de azt a vehemenciát, amivel egyesek a Magyar Szövetség két éve megválasztott elnökét támadják, föl nem foghatom. Vagy süketek és vakok, vagy nem jelent számukra semmit a közös jövőnk, csak a saját érdekeik. Azzal minden elfogult és elfogulatlan felvidéki magyar tisztában lehet (ha akar), hogy a Magyar Szövetség nem egy zöldmezős beruházás, és Gubík Lászlónak ha van bűne, az a késedelem. Sokkal korábban kellett volna átvennie ezt a szétziláltságában is reményteljes pártot.
Hogy őszinte legyek, és ne hangozzék eufemizmusnak, Gubíkkal szemben enyhén elfogult vagyok. Kezdve onnan, hogy nyíltan megvallotta a magyarságát akkor, amikor tisztában volt vele, hogy ez mivel fog járni. Másrészt az akkori bátor döntésével nem csak önmagának, de a közösségnek is ártott, hiszen kizárta magát a szlovákiai közéletből, bár ilyen szándék nyilván nem munkált benne. Példát szeretett volna mutatni gerinces kiállásból, ami, valljuk be, egyre nagyobb hiánycikk.
Az áskálódóknak és ellendrukkereknek azonban tudomásul kell venniük, hogy a jövő évi parlamenti választások idején más elnök nem lesz, és mi, felvidéki magyarok sem leszünk többen. Lehet egymást szeretni, becsülni, akár utálni is, de ha nem vagyunk képesek az egyéni sérelmeken és sértődöttségen felülemelkedni, akkor inkább hallgassunk, és tapsikoljunk, hogyan húzzák ki a lábunk alól a szőnyeget. Aki a magyar egység (nem egyszínűség) ellen hadakozik, az önmaga s főleg az utódai ellen is vét. Mert lehet, hogy odafurakodhat valamilyen kis vájúhoz, talán még sörért is elküldi a dorbézoló többség, de nemzedékek sorsát nem lehet alulnézetből szemlélni. Mert akkor alul is maradunk. Kéretik tehát nem felülni a Hamranok, Simonok és a napsütötte propagandistáknak.
Apropó Simon. Megkérdezhetné valaki a magyarságért olyannyira aggódó egyszemélyes párt vezérét, milyen erkölcsi alapon bélyegezget meg másokat, amikor példának okáért a szepsi önkormányzatban az ő vörösboros színeiben mandátumot nyert három jelöltje közül minimum kettő szlovák (a neve alapján), de szepsi barátom írja, hogy mindhárom a többségi nemzet tagja. Miféle farizeusi alapállás siratni a magyarság jövőjét, miközben ellene dolgozunk?
De hogy szó is érje a ház elejét: a Magyar Szövetségnek igencsak bele kell húznia, ha jövőre képviselőket szeretne küldeni a szlovákiai törvényhozásba. Talán igazuk van azoknak, akik hiányolják a keményebb fellépést egy-két járás esetében, ahol az elkóborolók gyengítették a párt pozícióját. Ugyanakkor az önkormányzati választást nem lehet a parlamenti előszobájának tekinteni. Ezt már sokan elmondták, ne hordjunk fát az erdőbe. De a mindenütt való jelenlétet nem lehet megspórolni. A felvidéki magyarság korösszetétele nem lesz kedvezőbb, egyre kevesebb a fiatal szavazó. Őket el lehet ugyan érni a közösségi platformon (ami ugyan senkit semmire sem kötelez), a közép- és idősebb generációhoz azonban, tetszik, nem tetszik, be kell kopogtatni. S akiknek ez lenne a feladatuk, és nem végzik el, azoknak az orrukra kell koppintani, mert potyautasok.
Eszembe jut még egy érdekes párhuzam. A Bél Mátyás Intézet közlése szerint míg a 2022-es választáson 55 községben választottak roma polgármestert, a mostani választáson 58-at. A számot – pedig csak három a különbség – az intézet rekordként harangozza be. De nem is ez az érdekes, hanem az, hogy a legtöbb roma polgármester a Hlas, a Smer és a Magyar Szövetség színeiben nyert, s heten voltak függetlenek. A slusszpoén, hogy az egyetlen roma párt, az SRK jelöltjei közül mindössze öten nyertek hivatalt, míg korábban tizenketten. Akkor ez történelmi vereség, vagy sosem látott győzelem? Lehet, hogy mégsem a Magyar Szövetség lett a „legnagyobb vesztese” az önkormányzati és helyhatósági választásoknak?
Az írás a Magyar7 2026/45.számában fog megjelenni.
