Guruló ideológiák
Valaki előkapart a minap egy Jean-Claude Juncker-idézetet, amelyet már csaknem elfelejtettünk. Pedig Luxemburg "legszebb" rózsája nem is olyan régen volt az Európai Bizottság elnöke, mindössze hat éve érezzük a "fájó" hiányát. Ugyanakkor, bármilyen turpisságok is köthetők a nevéhez, igaz a mondás, hogy a rosszak után csak még rosszabbak jöhetnek.
Jönnek is futószalagon a címeres emberek, akik közül Ursula von der Leyennek volt a legnagyobb könyöke, így az ő neve fogja fémjelezni az Európai Unió talán leggyászosabb időszakát, amikor Európa egyre rozogább szekere hatos sebességre kapcsolva, exponenciális sebességgel száguld a szakadék felé.
Szerencsére az internet nem felejt, így ismét közkinccsé lehet tenni az Európai Bizottság kiskátéjának egyik legfontosabb mondatát. Rövid, de sokatmondó, mondhatni, lényegre tapintó a luxemburgi géniusz mondása:
Milyen igaza volt a vén szeszkazánnak! Bocsánat: isiászos öregúrnak. A fenti útmutatásnak megfelelően már régen ott keringetik a köztudatban, ahová bedobták, és hol egy benelux, hol egy német politikus szájából bukik elő, hogy ha fontos dologban kell dönteni, az Unióban egyszerűen meg kell kerülni a vétó intézményét. Ismerve a (természetesen nem létező) háttérhatalom kiszolgálóinak lakájtermészetét, egy percig sem kételkedtünk benne, hogy ezek meg is csinálják. Annyit ragozták, oly gyakorisággal kürtölték világgá, hogy előbb-utóbb felrúgják a játékszabályokat, hogy már meg sem lepődik az ember: mindez nem rémálom, hanem az új valóság. Mindezt azért, hogy az izgága magyarok és újabban a „rossz útra tévedt” szlovákok nehogy keresztbe tegyenek azoknak a zseniális terveknek, amelyek majd felvirágoztatják az Európai Uniót, az egyik legsúlyosabb politikai döntést egyszerűen átcímkézik gazdasági és energiabiztonsági kérdéssé. És lőn egyszerű, minősített többséggel történő szavazás, ahol elég a 27 tagállam közül 15 egyetértése. A többiek le vannak sajnálva. Elvtársak. Nem lesz itt orosz földgáz, LNG, nem lesz itt semmi, mert a kérdés nem politikai, hanem „gazdasági”. Márpedig Európa gazdasága azt igényli, hogy háromszoros áron vegyük meg a kőolajat, a földgázt meg a palagázt, majdan a nukleáris fűtőelemeket is. Mert nekünk az jó lesz.
Ahogy Juncker papa mondta: ha nem lesz nagy ordibálás, folytatjuk a harcot elvtársak, míg csak célt nem érünk. A baj csak az, hogy nem látjuk a célt. Illetve látjuk, de az kiábrándító és riasztó. Akik ezt támogatják, ránk erőltetik és végrehajtják, azoknak a normális világban börtönben lenne a helyük, hiszen az európai nemzetek érdekei ellen dolgoznak. Miközben arcukon idült vigyor.
Régen szúrja a szemét a díszes társaságnak az egyszerűség kedvéért vétónak nevezett döntés gyakorlata, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy a legfontosabb stratégiai ügyekben az összes tagállam beleegyezésére van szükség. Vagyis a huszonhét tagállam valamennyi kormányfője, elnöke egyet kell hogy értsen a döntéssel, különben nincs döntés. Egy darabig még el lehetett játszani azt a színdarabot, hogy a magyar miniszterelnök kimegy a büfébe egy kávéra, míg a többiek megszavaznak valamit, mert ugyan nem ért egyet velük, de nem adja hozzá a magyar szavazatot, és nem tartja kötelező érvényűnek Magyarországra nézvést.
Ennek azonban vége. Mert a junckeri zseniális recept szerint most már tulajdonképpen a Bizottság dönt mindenről. Nem a tagországok vezetői, a Tanács tagjai (amely fórum az Európai Unió legfelsőbb döntési szerve – volt), hanem a „szakpolitikusok”: a Bizottság tagjai, a miniszterek, majd végül az ilyen-olyan menedzserek és hochstaplerek. Olyan ez, mintha az iskolai tantervről a takarítónő, az iskolai fogorvos és a pedellus döntene.
2028-tól tehát nem lesz orosz földgáz. Addig még csurran-cseppen, különösen Nyugat-Európa számára, ahol kerülő utakon szerzik meg a piszkos orosz földgázt, de három év múlva „nyet”. Az embernek csak eszébe jut a mélyszegénység és a mélyideológia idegháborújának korából néhány épületes példa. Mi még emlékszünk a Cocom-listára, amely a fejlett nyugati technológiáktól való elzárásunkat „biztosította”, s amelyet mindenki úgy játszott ki, ahogyan tudott. De a guruló dollárok sztorija is ott aluszikál valahol az emlékeink mélyrétegeiben, amikor a moszkvai elvtársakhoz csak eljutott néhány millió dollár – magyar elvtársaik segedelmével. Az orosz kőolaj, földgáz és palagáz esete egyelőre az utóbbira hajaz, hiszen ki ne tudná, hogy Nyugaton – felrobbantott vezeték, uniós embargó ide vagy oda – szinte habzsolják az orosz fosszilis hajtóanyagokat.
Leyenék azonban – akik most azt hazudják, hogy nem politikai, de „gazdasági” döntésről van szó –, azt is tudják, mi lesz mondjuk két év múlva a piacon, hogyan fog elhasalni Magyarország, Szlovákia, vagy például Ausztria és Csehország a zseniális Juncker-örökség szellemében.
Úgy tűnik, nincs visszaút. Vagy mégis? Van még remény megállítani ezt az őrületet?
Megjelent a Magyar7 2025/25.számában.
