2022. október 26., 08:54

Gombóc a torokban

Néha még eszembe jut. Ahogy ott álltunk a műmedernél és láttuk, hogy a vékonyka kis fákkal benőtt alját lassan kezdik felengedni vízzel. Körülöttünk még madarak is csiripeltek… Nem sokáig. Néhány hét alatt tengerré változott az egész, megfulladt a sarjadzó élet. Csallóközi tengerré, aminek nem sós a vize, de félelmet kelt bennem valahányszor átmegyek felette, ha az Öreg-Dunához vágyom. A turisták meg csodálják, figyelik a zsilipkamrák működését… Könnyű nekik, ők nem élnek itt.

vízierőmű
Fotó: TASR/AP

Fiatalként ott voltam egykor én is az élőláncban, tiltakoztam, mert akkora naivság volt bennünk, hogy azt hittük, a rendszerváltás után, a nagy demokráciában meg tudjuk akadályozni az elárasztást. Nagy erőkkel mentünk szembe… De legalább megpróbáltuk!

Szinte az egész gyermek- és ifjúkoromra hatással volt az erőmű és annak építése. Kezdődött azzal, hogy régi iskolámba csak egy évet járhattam, mert utána felrobbantották, mint ahogy több házat is lebontottak abban az utcában. Kellett a hely a műmedernek. Barakokba költözött az iskolánk. Én az újba, ami később felépült, már nem jártam. Jártam viszont másokkal együtt térdig sárban és porban, amikor a nagy Tatra teherautókkal furikázták a földet, később az építőanyagot az erőműhöz. És igen, láttam azt a holdbéli tájat, azt a hatalmas pusztítást, amit a kotrógépek okoztak. Mintha a szívemből hasítottak volna ki egy darabot…

Hallottam vadászok elbeszéléseit arról, hogyan úsztatták át a Dunán a szarvasokat, őzeket és más állatokat. A védett rétisas is eltűnt utolsó fészkelőhelyéről. Torzó maradt az egykori szépséges csallóközi táj… Gátak tornyosultak fölénk, amibe később iszonyat mennyiségű és magasságú víz került.

De még előtte, gimnazistaként naponta hepehupáztam az általunk csak tevének nevezett úton Felbárról Bodakra az iskolabusszal. Akkor még vezetett oda út. Aztán később azt is elvágták. A két egymáshoz szorosan kötődő falut művileg, hatalmas víztömeggel választották el egymástól. Úgy tudom, a bodakiak koszorút helyeztek el az egykori út maradványainál. Többen lelkibetegek lettek, traumaként élték meg az elszakítottságot és azt is, hogy ott a gát. Ami mögött ott a nagy víz…

És akkor arról még nem is szóltam, hogy napirenden volt az áramkimaradás, akár hosszú órákra is. Miközben fűt-fát, olcsó vizet, olcsó villanyt, minden földi jót ígértek nekünk. Hosszú évek teltek így.

És mit ad az Isten, az első munkahelyem is, ahol csak pár röpke hónapot töltöttem az egyetem előtt, az erőmű „vonzáskörzetében” volt. Minden péntek kora délután indultak a buszok, hogy Szlovákia északi járásaiba vigyék az ott dolgozó embereket, mérnököket, munkásokat. Több százan, ezren dolgoztak ott, teljes infrastruktúra mellett, még üzlet, konyha, orvos is volt. Sokan kerestük ott a kenyerünket a közvetlen környékről is.

Ma már nosztalgiával gondolok vissza azokra az évekre. Némi megnyugvást az hozott, amikor újra láttam az egykori holdbéli tájat, már konszolidáltan, fűvel, fákkal benőve, kis kanálissal. És a madarak énekeltek, vadkacsák repültek el a fejem felett. A természet visszavette, amit erővel elloptak tőle, s mint kiderült, azért az ember is rásegített kicsit. Igyekeztek elfogadhatóvá tenni az új látványosságot. A nem mindennapi beruházást.

De úgy érzem, csallóközi ember torkán ezt a gombócot sosem lehet lenyomni. Mi sokkal jobban tiszteljük annál a Dunát, mintsem elkerítenénk, műmederbe terelnénk vagy ilyesmi… De hát minket a szociban senki sem kérdezett, nem volt az akkoriban szokás…

Néhány éve megadatott az is, hogy látogatást tehettem az erőmű gyomrába, a föld és víz alatt jártam sok-sok tíz méterrel, hosszú folyosókban. Nyomasztó volt az egész. Még előtte sok évvel döbbentem néztem, hogy a víz ereje, miként bánt el az acél zsilipkapuval. Nagyjából úgy, ahogy a konzervnyitó felbontja a konzervdobozt…

Drága nagyapám szavai gyakran jutnak az eszembe. Hogy két dologtól kell tartani igazán. Az egyik a tűz, ami elől még el lehet futni. A másik a víz, ami viszont mindent visz…

Szinte el sem hiszem, hogy harminc éve már itt tornyosul a fejünk felett a vízerőmű. Habár termel áramot is, attól nekünk egy centtel sem olcsóbb a villanyunk, a kertekben viszont már nem elég egy-két ásónyom ahhoz, hogy vizet találjunk. Hogy mit adott és mit vett el, azt nem az én tisztem megállapítani. Én csak az érzem, egyáltalán nem idevaló az egész, erőből épült ide ez a „mű” és rendkívül nyugtalanít a hatalmas víztömeg itt, a fejünk felett.

Megosztás

Iratkozzon fel napi hírlevelünkre

A Facebook drasztikusan korlátozza híreink elérését. A hírlevelünkbe viszont nincs beleszólása, abból minden munkanapon értesülhet a nap 7 legfontosabb híréről.