Gombaszög: Mire a kopjafák megnőnek
Sosem tagadtam, ezután sem teszem, a Martosi Szabadegyetem miliője bizony közelebb áll hozzám, mint a Gombaszögi Nyári Táboré. Míg a Zsitva partján valahogy otthon érzem magam, a Sajó völgyében mindig kicsit idegenül mozogtam. Nekem túl sok volt arrafelé a Kaukázus és kevés az Ismerős Arcok, túl sok a liberális érzékenyítés, de kevés a nemzeti sorskérdés.
Ha a programkínálat nem is volt az én szájízemnek megfelelő, Gombaszögön járva első látásra nyilvánvaló volt, Orosz és társai évről évre egy európai színvonalú fesztivált tesznek le az asztalra, így sosem esnék abba a hibába, hogy ne ismerjem el ő és kollégái teljesítményét (épp elégszer láttam őket a hajnali órákban fáradtságtól félholtan mikrofont, melegvizet vagy hangosítást intézni). Nagy Zsófia, egy az ujszo.comon megjelent írás szerzője sajnos beleesett.
Még puffant is egy nagyot!
Rögtön az első kifogásolnivaló, s ez talán nem a szerző, hanem a szerkesztő felelőssége, hogy Nagy Zsófiáról nem tudunk meg semmit. Fájóan hiányzik az írás végéről ugyanis, tulajdonképpen kinek a gondolatait is olvashattuk. Szociológus ő, vagy a Momentum ifjúsági szervezetének egy talpasa? Valaki, akinek vizezett sört csapoltak Gombaszögön a Kocsmakertben? Neve mellett a helyenként kifejezetten zavaros írásból legfeljebb az derül ki, szerzőnk nagyon nem kedveli Gombaszöget, Orosz Örsöt, illetve a kopjafákat. Ha a sorrend nem lenne pontos, ezúton is kérem az érintett elnézését, de azt neki is el kell ismernie, mindháromba alaposan beleszáll.
Magát a fesztivált például azzal támadja, 2019 nyarán nem engedték a Pátria rádiót (sic!) kerekasztal-beszélgetést tartani az MTA reformjáról, holott a szervezők, ahogy ezt Orosz számtalan alkalommal elmondta, pusztán azt kérték, legyen politikailag kiegyensúlyozottabb a rádió meghívottjainak listája.
Nagy két konkrét beszélgetést is megemlít, amely szerinte a szervezők politikai elfogultságát prezentálja, Németh Szilárd honvédelmi államtitkár előadását, illetve a rendszerváltó kerekasztal meghívottjait, Berényi Józsefet, Duray Miklóst és Deutsch Tamást. Mindkettőt a ma7 médiacsalád szervezte. Míg az előbbiről csak annyit, a magyar haderőreformról előadást tartani mégsem hívhattuk Schobert Norbit, az utóbbival kapcsolatban el kell elmondanunk, Berényi József ugyan ma az MKP-alelnöke, de a rendszerváltás idején a liberális FMK-ban politizált. Az Együttélés mellett tehát a másik nagy rendszerváltó párt is képviselte magát a Ma7 sátrában, ahogy volt Dévényi István – Huth Gergely vitánk, s, ha Bödők Gergely az utolsó pillanatban nem mondja vissza a meghívást, akkor a Trianonhoz kapcsolódó emlékezetpolitikai beszélgetésben szót kapott volna egy konzervatív világnézettel igen nehezen vádolható történész is.
A végére még egy aprócska adalék. Tavaly, a nagy SZMÍT-szakadás után szerettük volna Gombaszögön egy asztalhoz ültetni Hodossy Gyulát a távozó irodalmárok valamelyikével. Hét szerzőt szólítottunk meg, egyikük sem volt erre hajlandó.
Hodossy Gyula gondolkodás nélkül vállalta a felkérést…
Az írás talán legmeghökkentőbb része az a hosszas, ilyen-olyan idézetekkel alátámasztott fejtegetés, amely a Gombaszögön összegyűjtött kopjafákon értetlenkedik.
Kopjafából emlékezetpolitikát csinálni egyébként fájóan nem eredeti gondolat, L. Juhász Ilona neve csak megérdemelt volna legalább egy lábjegyzetet.
Az irodalomelméleti és szociológiai munkákból ismerős, „tudományos” bikkfanyelven megfogalmazott mondatok lényege tulajdonképpen annyi, a kopjafáknak nincs helye a táborban, hiszen állításuk egy alig kétszáz éves, székelyföldi hagyomány, ráadásul nincs is közük Gombaszöghöz. Mindezt egy „és akkor mi van?”-nal talán el is tudnánk intézni, de az mellett, hogy Nagy Zsófia szerint a kopjafákkal tulajdonképpen mi magyarok egy igazán soha hozzánk nem tartozó területet vizelünk körbe, nem mehetünk el szó nélkül.
Ha elsőre túl bizarrnak tűnne az állításom, álljon itt egy idézet a szerzőtől:
Nagy kár, de e „heterogén táj” őslakóit, a gömöri palócokat sajnos nem kérdezi meg a szerző, ahogy arra sem gondol, mi kopjafaállító magyarok a saját szülőföldünkön bizony utóvédharcainkat vívjuk egy mind gyakrabban sovén többségi nemzettel szemben.
Azt hiszem, ilyesmire mondják, az ember nem látja a kopjafától az erdőt.
Nagy Zsófia kifogásolja azt is, a kopjafákat az ’56-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján adták át, ami a szerző szerint azért „nem volt szerencsés”, mert
Adja magát a kérdés, a cikk írója vajon milyen társaságokba járhat?
Nagy Zsófia az időkapszulát rejtő, Trianon századik évfordulóján átadott, Felvidék-zászlós emlékműben is talál kifogásolnivalót. Bár a nyílt nácizástól időben visszariad ("A nemzeti identitás keresztény vallással való összemosása – pláne a horthysta szimbólumrendszer kereteiben – rossz emlékeket ébreszt, de ha ez esetleg paranoiás értelmezésnek tűnik…”), azt azért szóvá teszi, minek kellett egyházi képviselőket (sic!) meghívni, hiszen így kizárják azokat, akik „hitüket másképp vagy egyáltalán nem élik meg”.
Készüljünk fel barátaim, inkluzív oktatás és inkluzív munkahelyek után, jönnek az inkluzív szoboravatások is!
Végezetül álljon itt az írás talán legfurcsább félmondata, melyből látszik, a szerzőnek nagyon becsípődhetett Orosz Örs személye. Nagy Zsófia ugyanis az Orosz vezette Sine Metu PT a szútori templom harangját megmentő munkájával kapcsolatban azt írja,
A templom padjaival fűtenek a (mély)szegény emberek, ezt még csak-csak értem, de a mázsás kőlapok mire kellenek nekik, fel nem bírom fogni. Ahogy azt sem, mi értelme volt Nagy Zsófia cikkének. Tényleg vizezik a sört Gombaszögön, drága a belépőjegy? Esetleg néhányan új frontvonalat nyitnának az importált kultúrharcban? S bár Gombaszög nem az én világom, Orosz Örs és Sine Metu értékmentő munkája ér annyit, kis időre én is besározzam magam a lövészárkokban.
A baj csak az, túl kevesen vagyunk már ezekhez a bozótharcokhoz, határon innen is, meg túl is!
