Globálpatrióták alkonya?

Odakint jajgatott és zavarodottan futkosott a világ. Amely nem hallgatott a tudósokra, pedig előre jelezték, hogy jobb lesz résen lenni. De hát ki leskelődne a résen, amikor tárva-nyitva minden, milliók grasszálnak föl-alá, verik magukat adósságba, lógnak a hírcsöcsön és élnek a mának? Hiszen tegnap is ma volt, és holnap is ma lesz! És százezer repülőgép szántja a levegőt egyszerre a kis bolygónkat körbeölelő atmoszférában.

Unió néni azt látta, hogy országok és kormányok próbálják megfékezni a száz éve nem tapasztalt kórt, rendeleteket hoznak, oltják a tüzet, ahogy tudják, mentik a polgáraik életét. A szorongató helyzetben mindenki a saját szervezettségi foka és a történelmi tapasztalatai szerint.

Csak a minden jogot és „értéket” magának tulajdonító Unió nem törődött az ötszázmillió polgárával. Heteknek kellett eltelnie, hogy egyáltalán gondolkodóba essen, hogy valami nincs rendben, hiszen olaszok, spanyolok, franciák ezrei hullanak el egy virtuális háborúban, és kijelentse: lezárja az unió határait. Nagyon nehezére esett a döntés, mert tudta, az aranyborjú bőgni fog, ha nem etetik tovább emberi lelkekkel.

Az elmúlt hetekben teljes pőreségében megmutatkozott, hogy a maguknak globális hatalmat inklináló, nemzetek fölötti szervezetek számára mennyit ér az ember, hol foglal helyet a sokat ragozott értékek skáláján a polgár, aki a kontinensen született, és itt szeretne boldogulni. És hát túlélni.

Ezek jutnak eszembe vasárnap este, amikor halált megvető bátorsággal kirándulást teszek a konyhabalkonon, és azt mérlegelem, jobbról balra, vagy balról jobbra tegyek két lépést. És akkor valami furcsa zúgás közeledik. Az egyre erősödő tapsvihar magát felerősítve csattog a magas panelházak között, mint valami gigantikus zsöllyében, amibe egy-egy kósza autóduda is belekürtöl. Így köszönik meg az emberek az orvosoknak, ápolóknak, tűzoltóknak, bolti eladóknak az áldozatvállalást. Nem is tudom, mit gondoljak. Kísérteties ez a kollektív köszönet, bár a szándék dicséretes.

Ki tudja, talán minden rosszban van valami jó. Egymásra találnak az emberek, feléled a szolidaritás. Mégis, valami nagyon rossz érzés kerít hatalmába: mintha önmagunknak tapsolnánk, és bárgyú vigyorral konstatálnánk, hogy nincs más lehetőségünk, mint kiállni a balkonra, és tapsikolni. Tapsolni a hülyeségünknek, hogy hagytuk elrabolni és elrontani ezt a csodálatos világot. Mert színház az egész világ. Ám az arctalan dramaturgok, forgatókönyvírók, rendezők elbújva, valahol a színfalak mögött, a súgólyukban, de leginkább a pénztár üvegének takarásában. Akik ugyebár, nem is léteznek.

Ők a globalisták, akik szeretnének mindent kézben tartani, istennek képzelve magukat. Akiknek csak az a fontos, hogy az áruik millió tonnái szabadon keringjenek a világban, hogy szárnyaljon a tőzsde, szívják az öreg Föld fekete vérét az olajkutak, ne csökkenjen a fegyvergyártás és egyre több gyógyszert zabáljon az emberiség.

Akiket alig zavar, hogy millióknak nem jut tiszta ivóvíz. Akik rohamot kapnak, ha a világ fejlődése lelassul. Valóban: mi szükség van a folytonos fejlődésre, ha gyerekek milliói halnak meg alultápláltságban és járványokban?

Egyre többen vizionálják, ennek a szörnyű járványnak lesz pozitív hozadéka, mert az emberi közösségek összekovácsolódnak. Rádöbbenünk, hogy ideje kibotorkálni a fogyasztói társadalom labirintusából, és visszafogni magunkat valami rég elveszett, elherdált, mérsékletesebb életmód felé. S hogy a nagy problémák csak nemzetek szintjén kezelhetők. Jó lenne, persze. És üdvös. De már látom, mekkora osztalékot borítékolnak a gyógyszerkonszernek a részvényeseknek, mennyit kaszálnak a Gyuribá-félék a tőzsdén jövő ilyenkor.

Jómagam, tiszteletben tartva a tömegpszichózis emberi oldalát, inkább visszavonulót fújok a balkonról, és József Attilával parolázok. „Az éjjel hazafelé mentem, / éreztem, bársony nesz inog, / a szellőzködő lágy melegben / tapsikolnak a jázminok.”

Utána pedig, azt hiszem, Arany János következik.