Forró nyári éjszakákon…
Ahol én lakom, nem csak a tikkasztó hőség okoz mostanában gondot, ugyanis egy további kellemetlen jeleség is járult hozzá. Egyik este éjfél tájban vonult az ablakunk alatti focipályára két nagykamasz, és vígan rugdosták a labdát a vastag műanyag oldalfalakra, amelyek a pályát körülveszik. Éppen elszenderedtem, amikor felvert a dübörgő hang. Azonnal az ablakhoz ugrottam, és odaszóltam az ifjoncoknak, hogy hagyják abba, mert különben kihívom a rendőrséget. Szemtelenül nevetgélni kezdtek. Hát fel is hívtam a 159-es számot, a városi rendőrséget. Megértő rendőr vette fel, azt mondta, máris küldi a járőrt. De a lurkók, mintha tényleg tartottak volna a rendőri közbelépéstől, hazafelé indultak. Futottam megint a telefonhoz, elnézést kértem az újabb hívásért, elmondtam, hogy a fiúk távozóban vannak. A rendőr kedvesen megköszönte az újabb hívást, merthogy éppen telefonálni akart a járőröző kollégáknak, így tehát erre nincs szükség.
Csakhogy ezzel nem ért véget a kaland. A fiúk az iskolaudvar kijáratánál lehettek, amikor további négy-öt társuk csatlakozott hozzájuk, és a „nagycsapat” visszafordult, most már két labdát veregetve maguk előtt az aszfaltjárdán. Ezúttal nem a mi házunkkal párhuzamos focipályára, hanem a szomszéd toronyházzal szembeni kosárlabdapályára vették be magukat. És kezdődött az újabb hangoskodás, de leginkább a labda pattogtatása vitte a prímet – és vitt engem a kétségbeesésbe.
Nem akartam újra hívni a rendőrséget, mert magamnak is úgy tűnt, hogy fura lenne harmadszor is megtennem. De hogy a rekordmelegben csukott ablaknál aludjam, ehhez nem fűlt a fogam. Egyszer csak a szomszéd házból egy dörgedelmes férfihangot hallottam. Valaki lekiabált a sportszerűtlen sportolókra, hogy tűnjenek el, amíg szépen mondja. És mi történt: az ifjak szép csendben elsomfordáltak.
Na, tessék, gondoltam magamban, ennyit ér egy nő hangja, ha egyszer a nőnek nincs tekintélye – még a lakótelepen sem. De a lényeg, hogy a banda eltakarodott.
Még nincs vége. Másnap újra jöttek, én pedig újra hívtam a már betanult számot. Ezúttal morcos rendőrre akadtam, de sebaj, elmondtam neki gondomat-bajomat. Megfordult a fejemben, hogy megjegyzi: senki mást nem zavarnak a srácok, csak éppen engem? De nem mondott ilyet, csak dünnyögött, hogy küldi a járőrt. Fél órát vártam az ablakban, akkor a fiúk elmentek, a járőrkocsi pedig néhány perccel ezután érkezett. Végigpásztázták az iskolaudvart, senkit nem találtak, és ettől egy kicsit kellemetlenül éreztem magam.
Jött a harmadik este. Pontosan éjfélkor kezdődött a ramazúri. Gondoltam, olvasok, amíg megunják az éjszakai labdázást. Közben abban reménykedtem, hogy másvalaki fogja őket a fenébe küldeni, vagy hívja a rendőrséget, hiszen lehetetlen, hogy tényleg csak engem zavar az éjszakai zajongás. Az iskolaudvar mentén sorakozó három toronyházból azonban senki sem reklamált, úgy látszik az öblös hangú is inkább becsukta az ablakot. Én már nem mertem telefonálni, attól félve, hogy amire kijönnek a rend őrei, a fiatalok megint elhúzzák a csíkot. Hát tessék, most hajnali kettőig dorbézoltak – miért is ne, hisz senki nem szólt rájuk.
Másnap felkerestem az emeletem alatti lakásokat. Megkérdeztem az ott lakóktól, nem zavarja-e őket a most már rendszeresnek mutatkozó hangoskodás a sportpályán. A közvetlenül alattam lakó agglegénytől megtudtam, hogy nemrég hangszigeteltette a hálószobáját, ő most már semmit sem hall kintről, természetesen légkondicionálót is felszereltetett, így egész éjszaka zárt ablaknál tud aludni. Aha! Lelepleztem őt a régi szokását illetően: Szóval egy éve él szigetelt szobában? Akkor most már teljesen nyilvánvaló, amit annak idején váltig tagadott, hogy maga ütögette minden zajra, neszre a radiátorokat. Mert tényleg egy éve lehet, hogy ezek a rémisztő hangok megszűntek. Nem ellenkezett.
Én meg elképedve tértem vissza lakásomba, és azóta se fér a fejembe, mivé lett a mi kis világunk, és hova fog ez még fajulni.
