Fogalmak

Beszélünk, igen, sokat beszélünk, de keveset mondunk, inkább félrebeszélés az. A telefontársaságok meg csak biztatnak (ez üzleti érdek), nyomjuk szorgalmasan a dumát, mi pedig megtesszük nekik ezt a szívességet: jólesik az ilyen önmegvalósítás. A telefontársaságokat persze nem érdekli, vajon értjük-e, amit mondunk – ez minket kéne érdekeljen. Ilyen-olyan program segítségével ingyen, vagy legalább kedvezményesen beszélhetünk, így aztán végtelenné válik a szóáradat, mintha más dolgunk nem akadna. Ha aztán megkérdezik, miről volt szó a beszélgetésben (vagy inkább monológban?), többnyire nem tudunk válaszolni.

Az ilyen – az időpocsékolástól eltekintve – legalább nem ártalmas. Nagyobb a baj, ha mást hallunk, mint amit mondanak nekünk. Mert baj van a fogalmakkal, nagy baj – ebből fakadnak a kommunikációs gondok. Ha asztalt mondanak, vajon mire gondoltak? A hagyományos asztalra, amelynél ülni és enni is lehet, vagy a számítógép képernyőjére? S ez még az egyszerűbb fogalmak közé tartozik. A nemrég elhunyt Szabó Rezső nem tartotta magát politikusnak: ezt szubjektív értéklistája szerint gondolta így. Holott objektíve bizony politikus is volt. És nem akármilyen: olyan, amilyennek egy politikusnak lennie kéne, aki alázattal szolgálja az ügyet, amiért kiállt. Mert vannak olyanok is, akik fabrikálnak magának egy transzparenst (s ez még a jobbik eset, sokan csak azt fogják, amit a kezükbe nyomnak), elmegy hőbörögni, s máris politikusnak tudja magát. Sőt még az újságok is annak minősítik.

Olyan is akad, hogy amiért grafomániás, máris írónak képzeli magát. Pedig ha valaki nyughatatlanságában blogot ír, vagy a fiókjának szerelmes verset, attól még nem író. Még egy megjelent könyv sem jelenti automatikusan, hogy az illető író. Több kell ahhoz. Ivan Krasko életműve elfér egy vékony kötetben – mégis csodálatos, nagyszerű költő volt. Mert olyan a mű, amit létrehozott.

Manapság teológus is akad több. Káromkodik egy csúnyát, vagy cáfolja Istent, mert hogy ő ateista, s máris teológusnak tartja magát. Azt gondolná az ember, megalomániás az ilyen – igen, nyilván ez is benne van, ám ha ismerné az általa használt fogalom tartalmát, pontos jelentését, lehet, hogy másképp nyilatkozna magáról.

Nem csak efféle helyzetekben van ez így. Válogatás nélkül használjuk a fogalmakat, legföljebb jókra és rosszakra osztjuk, s aztán teleaggatjuk velük az embereket, a cselekvéseket, történéseket anélkül, hogy tudomásul vennénk, valójában mit jelentenek, mit fejeznek ki. Sajnos nyelvhasználatunk is olyan, amilyenek mi magunk vagyunk: pongyolák, rendetlenek, hanyagok, pontatlanok, gondtalanok.

Bizonyára akad olyan, aki fölháborodik az ilyen ítéleten. De aki ezzel nem ért egyet, attól szívesen megkérdezném, vajon mennyit mesélt neki gyerekkorában az édesanyja. Meg hogy mennyit énekelt neki. És hány szépirodalmi könyvet olvasott, s olvas-e egyáltalán rendszeresen. Mert a nyelv színvonalas elsajátítása nem a telefon használatával történik, meg az „sms-kultúra” szintjén.

Sajnos a nyelvhasználatban is egyre igénytelenebbek vagyunk. Pedig csodálatos magyar anyanyelvünk több tiszteletet érdemelne! A fogalmakról csak felszínes elképzelésünk van, sután-bután használjuk – s ez csupán a demagógia számára jó, mert primitív csúsztatással el lehet hülyíteni a mit sem sejtő (mert a fogalmak valós tartalmát, értelmét nem ismerő) embereket. Tessék csak elmenni a fiatalság közé olvasást népszerűsíteni! Tisztelet a kivételnek, tudom, hogy „olvasó csodabogarak” is akadnak, de sajnos nem ez a jellemző. Márpedig jobb kommunikációs eszközt, mint a nyelvet, még nem találtak ki. Ám aki nem tudja helyesen használni a kalapácsot, könnyen az ujjára koppint. Ugyanez történik, ha pongyolán használjuk a nyelvet.