Filléres emlékeink
Kutakodás közben kezembe került egy öreg papírbetlehem. A csillag a tetejéről már letépődött, a figurák is igencsak megviseltek. Szívemnek mégis kedves.
Anyukám kapta bátyjával közösen egyszer karácsonyra, legalább hatvan éve. Akkoriban ez volt az ajándék. Többre nem tellett és többre nem is vágytak az akkori gyerkőcök. Hosszú évtizedekig nagyanyámék karácsonyfája alá került, minden kisunoka megcsodálta. Aztán, amikor ők már elmentek, mi hoztuk el.
Százszor hallottuk már a történetét, de mégis mindig jólesik, amikor édesanyánk karácsony közeledtével újra meg újra elmeséli. Ahogy egy másik családi legendáriumba tartozó történetet is. Azt a bizonyosat, a hat narancsról.
Ilyenkor az ötvenes évekbe utazunk vissza gondolatban, amikor valamilyen csoda folytán nagyapám szert tudott tenni néhány, pontosabban hat darab narancsra. Akkora kincs volt ez akkoriban, hogy nagyanyám a hűvös spájzban jól elrejtette.
Milyen boldogok is lesznek szenteste a gyerekek, ha megkapják! Csakhogy az én örökké édességre éhes, gyereklány anyukám addig keresgélt, míg meg nem találta. Nem tudott ellenállni a gyümölcsnek, egyet elcsent és elmajszolt belőle. Amikor eljött a szenteste, kiderült a turpisság, no meg az is, hogy ki volt a tettes. Anyukámnak nem jutott narancs, hisz hatan voltak testvérek, és ő a magáét már idejekorán megette. Soha nem volt olyan szomorú gyermekkori karácsonyestéje, mint akkor. Hiába adtak testvérei neki egy-egy gerezdet a sajátjukból, a szíve fájdalmát semmi sem gyógyította be. Nagyon-nagyon megbánta, amit tett.
Eklektikus karácsonyfáink voltak mindig is. Mindenféle dísz került rájuk. Voltak kedvencek, agyondédelgetett régi, arannyal díszítettek is.
Olyanokat már rég nem kapni. Ezekre, mint törékeny darabokra, nagyon kellett vigyázni, hisz csak egy-egy darab volt belőlük. Nem is nyúlhatott hozzájuk akárki, nem voltak gyerekkézbe valók. Az évtizedek során sok ment belőlük veszendőbe, de egy fényes darab még mindig megvan…
Sok emlék jut az ember eszébe a nagy nap közeledtével. Mindenkinek a legszebbek a gyermekkori karácsonyok.
A mai lurkók már nem is értik, mit jelentetett az, ha a szaloncukor két-három nappal szenteste előtt szőrén-szálán eltűnt. Jobban mondva, csak a sztaniolpapírt maradt a dobozokban. Torkos manók vagy egerek fogyaszthatták el titokban? Sose derült ki, de mi gyermekek váltig tagadtuk, hogy bármi közünk is lett volna a két kiló fára való köddé válásában… Anyukánk szerencsére megőrizte lélekjelenlétét és latba vetve minden ismeretségét boltos körökben, tudott helyette szerezni. A szaloncukor akkoriban ugyanis pult alatti árunak számított.
Azok a régi, szép karácsonyok. Amikor egy József Attila-kötet többet ért, mint ma a világ legdrágább mobiltelefonja.
Amikor csoportokba összeverődve jártuk a falut és harmonikaszó mellett mendikáltunk. Amikor még mindig kapu és ajtó nyitva állt a betérni vágyó előtt. Amikor az éjféli misén sírtak az idős nénik… Minden megkopott, minden megváltozott, és sok minden örökre eltűnt.
De filléres emlékeim drágák nekem, ragaszkodom hozzájuk.
Akárcsak a régi családi szokásokhoz. Ezért megyünk mendikálni idén is. Igaz, egy erőteljes férfihang hiányozni fog a családi kórusból. Apukám, akitől egészen kicsi gyermekkorunkban megtanultuk a Fel nagy örömre című karácsonyi éneket, már az angyalok kórusában énekel.
