Fico és a média harcának igazi vesztesei
Robert Fico 2018-as döntése, hogy a társadalmi nyomás hatására lemond a kormányfői posztról talán sokakban, így bennem is olyan gondolatot ébresztett, hogy a baloldali politikus visszavonul, s legfeljebb még egyszer megpróbálkozik a köztársasági elnöki posztért harcba szállni. Nem így történt, amiben fontos szerepet játszott a média is.
Disznó, gyilkos, maffiózó. Ez csak néhány elnevezés, amelyet olyan gyakran hangoztatott a főáramú média is, tüntetéseket vagy éppen politikai ellenfeleket idézve. Eközben a 2020-as óriási ellenzéki győzelem után is központi téma maradt Fico megbüntetése, s feltehetően nem csupán Igor Matovič képtelen a mai napig elfogadni, hogy törvényes keretek között nem sikerült Szlovákia rövid történelmének legmeghatározóbb politikusát nyugdíjba vagy sokkal inkább börtönbe juttatni.
Ehelyett úgy tűnt, 2023-ban mindenkinél erősebb politikai kommunikációs fegyverzettel tért vissza, s ugyan elkövetett pár kommunikációs hibát a kormányzásának bő egy éve alatt, miközben már az életére is törtek, de addigra már saját médiavilágot alakított ki. Elég csak arra gondolnunk, hogyan tematizálja a közösségi médiában folytatott kommunikációt. Igazán erős baráti sajtó nélkül az online platformokon a még 10 évvel ezelőtt kínos videókat készítő Fico napjainkra egyre meggyőzően beszél a közönségéhez, ami egyre növekszik.
Lehet persze sokféleképp értékelni a kormányfő kommunikációs stratégiáját. A sajtó munkatársait évek óta bírálja, a szélsőséges megnyilvánulásoktól sem voltak mentesek a felszólalásai, tegyük hozzá tudatosan használva a stratégiát politikai előnyszerzésre, miközben a koronavírus okozta járvány és az akkori kormányzás hibáiból maximálisan profitált, mert meg tudta szólítani a társadalom jelentős részét. Akkor és azóta is a liberális média képtelen reálisan tekinteni arra, amit Fico csinál. Belementek abba a harcba, amit a politikus vív velük szemben, egyik oldalon politikai célok állnak, a másikon pedig az ellenzéki olvasóközönség megszólítása. Azt is mondhatnánk, mindkét fél számára kamatozó ez a küzdelem, de társadalmi szempontból nem feltétlenül.
Sokszor már a függetlennek tartott szakemberek is megállapítják, hogy maga a média is sokszor polarizált, és előfordul, hogy egyes szerkesztőségek még a kelleténél is jobban ráerősítenek a Fico ellen szóló narratívákra. A kritikai újságírás létfontosságú a korrupció és a visszaélések leleplezésében, de fontos, hogy a tények és a vélemények ne mosódjanak össze túlságosan. Ha a média túl nyíltan, érzelmekre építve, erőteljesen valamely politikai oldal pártjára áll, s legtöbbször egy irányba, akkor hosszú távon épp ellenkező hatást érhet el, mint kívánatos lenne. A hitelesség sérül, ami paradox módon akár erősítheti Fico üzeneteit, amelyek arról szólnak, a média nem akar objektív lenni.
Ezt feltehetően a médiában dolgozó harcosok is érzékelik, nem gondolom, hogy annyira elvakultak lennének, hogy nem látnák, a kormányfő, akinek politikáját annyit bírálják, éppen őket használja fel saját pozíciójának erősítésére, s ebben egyre erősebb.
A saját felületein hatalmas közönséghez jut el, ami hatékony ellenszele az egyértelműen liberális túlsúlyú szlovák médiatérnek, s ez a politikai sikeresség tekintetében is kulcsfontosságú. A kérdés az, vajon képesek lesznek-e a médiában dolgozó „harcosok” túllépni saját árnyékukon és taktikai háborúban egy lépéssel Fico előtt járni, mert ha továbbra is az egójuk lesz az elsődleges, akkor ugyan nőhet a népszerűségük, de ezzel egyenes arányban a legfőbb ellenfelüké is. Robert Fico és a média közötti viszony leginkább valamilyen kölcsönhatás, amelyben a politika és a sajtó egymásnak adja fel leütésre a különböző narratívákat. A kölcsönös bizalmatlanság és a manipulatív stratégiák kiszélesítik a szakadékot, és mindez a társadalmi közbeszédre is rányomja a bélyegét, kevés eséllyel a közös többszörös meglelésére.
