Fiamnak november tizenhetedike margójára
Minden évben máshogy élem meg a Koraszülöttek Világnapját, amihez Neked köszönhetően van közünk.
Neked, aki kerek két hónappal hamarabb kívánkoztál a világra. Neked, aki akkor azon a karácsony előtti héten annyira siettél, hogy az egyébként is nagy izgalomban lévő szíveinket az ünnepek és apukád közelgő kerek születésnapja miatt még gyorsabban dobogtattad és eszméletlen gyorsasággal pörgetted az óramutatót.
Majd hirtelen megállítottad az időt. Nem mozdult hetekig.
Az addigi hektikus eseményeket felváltotta a síri csönd. Nem rohangáltak körülöttünk orvosok és nővérek óránként vizsgálva, meddig bírjuk még egy testben. Hagytak. Egyedül. Egyedül a gondolataimmal és egy szívvel csupán, amely néha-néha kihagyott, majd hatalmasakat dobbant.
Tehetetlenül feküdtünk mindketten, messze egymástól két jéghideg kórteremben. Te az életért, én az élettel küzdve.
A karácsony szelleme átjárta az újszülött osztályt is, ahol az anyukák mámoros örömmel nyugtázták, hogy az ünnepekre már otthon lesznek. Együtt a családdal … Irigy voltam. Irigy a boldogságukra, a gondtalanságukra. Elzárkóztam és nem engedtem közel senkit, mert csakis téged akartalak magam mellett tudni. Olyannyira közel, amennyire már többé nem lehetett.
Miértek és hogyanok cikáztak a fejemben. Hibáztattam magam, amiért nem vagyok nő, nem vagyok anya, legalábbis nem olyan, aki gond nélkül kihordja magzatát.
Hibáztattam az orvosokat és nővéreket, a körülményeket, de hibáztattalak Téged is. Téged, mert keresztül húztad a számításainkat, az ünnepeket, a születésnapot, Jázmin karácsonyi műsorát, a Szilvesztert és az egész elkövetkező időszakot. Bűntudatom volt emiatt, amely percről percre semmisített meg, de nem tudtam elnyomni ezt az érzést magamban. Türelmetlen voltam veled, elvártam tőled azt, ami picinyke erőd felett állt akkor még magasan. Siettettelek, hogy ne sérüljünk többet.
Mindaddig, amíg meg nem láttalak, mindaddig, amíg meg nem értettem a miértet.
Haragudnom kellett akkor rád, hogy később ebből a haragból kovácsoljak mindent elsöprő erőt, amivel Téged emellek, haragudnom kellett érted, nem rád.
Siettetnem kellett akkor, hogy később tudjak Veled türelmes lenni és ne másokhoz hasonlítani Téged.
Téged, aki akkor, azon a karácsony előtti héten összekapcsoltad családunk összes tagját és azóta is ez a szereped. Ezért jöttél a világra, hogy megmutasd, mire vagyunk képesek, együtt.
