Fiaim, csak énekeljetek!
Az ember olykor megáll, és elmélázik: mi történik ebben a jobb sorsra érdemes országban? Néhány magyar vidékre betelepült ember haptákba állítja a miniszterelnököt, mert iskolát építeni rest, de a máséba beleülni szorgalmas, és lőn egyik napról a másikra új iskolaügyi törvény. Néhány elborult elméjű percembernek csikar a gyomra a magyar himnusz hallatán, és a parlament csinál új törvényt. Visszalapozva az időben: egyesek piszkálni kezdik a Beneš-dekrétumok ügyét, erre a parlament kőbe vési a hetven évvel ezelőtti gazemberséget. Az anyanemzet pluszjogot ad, nosza, elő a botot, és kergessük a saját árnyékunkat.
Zászlótörvény, himnusztörvény, iskolatörvény, Beneš-törvény, fosztótörvény, mi jöhet még? Mit nem sikerült még elkonfiskálni, elzabrálni, betiltani? A ki van itt itthon bódulatából nem kéne már kijózanodni?
Mindeközben a lap aljáig sorolhatnánk, milyen botrányok, lenyúlások, maffiaügyek buknak a felszínre hétről hétre, sőt napról napra ebben az országban. Még el sem csitultak az elnökválasztás hullámai, a múlt héten a nemzeti pártosok és a hidasok gondoskodtak róla, hogy ismét legyen min háborogni. A himnusz-ügy azonban akkorát durrant, hogy a fal adta a másikat.
Pedig olyan ártatlan kis gombnyomogatásnak indult a dolog. Mint amikor a kisgyerek játszik a bögyörőjével. Néhány nemzeti pártos honatya, megirigyelve a dunaszerdahelyi magyar szurkolók nemzeti hevületét, gyorsan bütykölt egy törvényt, hogy letörje az izgága magyarok szarvát. Ha már a zsolnai, nagyszombati vagy rózsahegyi atyafiak nem képesek lelkesen biztatni a csapatukat, ne tehessék a csallóközi magyarok se. Ha már a mi tehenünk a végelgyengülés stádiumába került és nem képes legelni, hulljon el a szomszédé is.
Az egész kabaréban (szomorújátékban?) a legtanulságosabb a cinkos Most-Híd vegyes tudatú hon(talan) atyáinak a magyarázkodása. Állítólag nem tudták, mit szavaznak meg. Állítólag tudták, mit szavaznak meg, csak tudatködös állapotban voltak. Állítólag átverték őket, miközben nem verték át őket, csak nem figyeltek oda.
Miért is tennék? Nem ez a dolguk! A főnök beteget jelentett, Árpi bátyánk a kapitányságon szaladgált, hogy kiszagolja, hol tart a nyomozás a mérgezett talaj ügyében, László a petpalackokkal meg a fülpiszkálókkal vívta Laokoón-csatáját, a többiek meg egyik szemükkel a tojásaikat vizslatták, hogy húsvétra milyen ornamentumokkal kellene kipingálni őket, a másikkal meg a közvélemény-kutatást lesték, hová süllyed a renomé.
Szóval elvoltak maguknak, mint befőttön a penész. Hogy esetleg úgy a hátsó fertályban fellobbant volna egy pisla gyertyafény, hogy miért is ülnek ott? Hogy dolguk lenne, ha már ott vannak? Hogy a közösség képviselete felelősséggel jár, és hogy dolgozni is kellene a bérükért? Hogy ez a fajta lazsálás nem egyeztethető össze az immunitással? Vagy ők csak a közösség felé immunisak?
Ha egy villanyszerelő rosszul köt be egy stekkert, s valakit falhoz csap az áram, annak következménye van. Ha egy honatya lazsál, seftel vagy a mobiljával zsuzsovázik munkaidőben, annak nincs következménye? A hidasok valószínűleg így gondolják. Így szokták meg. Az ügyeskedés, helyezkedés, kupeckedés csapatában mindazonáltal kitört a pánik. És joggal. Azt hitték, még egy évig háborítatlanul ellubickolhatnak Danko kapitány meg Béla haverja farvizén, aztán utánuk a vízözön. Majd csak lesz valahogy, hisz sosem volt úgy, hogy sehogy sem lett volna. Lesz is, kedves hidasok: az elfuserált stekker után jön az áramütés. Utána meg a rászámolás.
Az ismét (és sokadszor) lóvá tett felvidéki magyar közösség hála istennek, jól reagált: jól felszívta magát, kisereglett az utcára, és énekelni kezdte a himnuszt. És úton, útfélen énekelni is fogja, mert így tesz már vagy kétszáz éve, amióta Kölcsey megírta a magyarok nemzeti imáját.
S ha valaki azt hiszi, hogy a szellemi örökség építésének az a legjobb módja, hogy elvesszük, betiltjuk, gödörbe lökjük a másikét, nagyon téved. Amúgy meg Tompa Mihály vagy százhetven éve megüzente: Fiaim, csak énekeljetek!
(Megjelent a Magyar7 hetilap 15. számában)
