Fenn a hegyen imádkozni
Álmomban fenn jártam a hegyen. A sziklakövekre csak égkupola borult. Felhőtlen tiszta ég. Ó, és a csönd. A végtelen felfelé nyílt. Felemeltem a karomat, nem, nem akartam elérni vagy megérinteni az érinthetetlent, csupán jólesett nyújtózni egy nagyot, belefeledkezve a nagy kékségbe. Talán lélegezni is elfelejtettem. Nesztelenül jött az összeomlás.
Nem tudom, mennyi idő telt el, mire feleszméltem. Az idő… Mekkora butaság időt emlegetni, méregetni; földhözragadtság. Fenn a hegyen, benne az égben a rendületlen örökkévalóság hangtalan éteri muzsikája időtlen. A soha vissza nem térés vágya ragad magával. Nem akarok felébredni. Ilyenkor imádkozni késztet a lélek. Különös, szép, hosszú imát mondtam. Ima ilyen jól még soha nem esett. Egész nap bennem maradt a varázslata, megszépült körülöttem minden. Az erkélyen hirtelen kinyíltak a liliomok, az illatuk beúszott a szobába. Liliomillatú lett a reggel.
Távoli idők. Már nem ülhetünk egy asztal körül. Az asztal sincs meg. Nincs meg anyu, apu, az örök mókamester húgom, a nagyobbik öcsém, aki mostanában akaratlanul bukkan fenn gondolataimban gyakran. Csak a két szélső fivérem és én vagyunk még itt a földön. Jómagam egyedül már, előre szaladt az égi mezőkre fiam és uram is… És véget ért az örökké tartónak vélt tűzszünet is, mellyel kishíján egyidős vagyok. Most egy töviskoszorús Krisztus néz rám szelíden a szemközti falról. Hozzá szoktam imádkozni, olykor verset mondok neki. Juhász Gyula imádságát a gyűlölködőkért:
„Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.
Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.
Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet
És hogy fölöttünk csak az Úr itélhet.
Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.
A megbocsájtást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.
Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, mely égbe harsan.
A gyilkos ember hangját, aki részeg
S a szeretet szavát feszítené meg.
És Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölőket és a köpködőket.
Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.”
A Krisztus-kép öregebb nálam, története van. Súlyos. Szudéta-vidékről került a Csallóközbe. Akkor, amikor már megkezdődött a második nagy háborút követő tűzszünet, de a gyűlölet, a gyilkos ösztönök még tobzódtak. Tobzódnak ma is.
De bennem nincs háborúság. A győzelem nem foglalkoztat, nem hoz lázba. Sosem voltam győztes, s valahogy nem is hiányzott, hogy én kerekedjek felül. A belső békét kerestem, a lélek nyugalma tragikus időkben lecsendesíti a gyilkos indulatokat. Csend vesz körül.
Olyan ez, mint egy varázslat, amiben nincsenek boszorkányok, sokfejű sárkányok, gonoszságok. És egyszer majd felmegyek a hegyre is. Jobban látni a dolgok fontosságát, mert fenn a hegytetőn alázatossá válik az ember.
