Felvidéki bizonytalanságok
Magyarországi egyetemi tanulmányaim és sokkal későbbi, mostanában véget érő ottani munkavállalásom ideje alatt a bürökrácia anyaországi útvesztőiben gyakran gondot okozott a születési hely helyes megjelölése a különböző hivatalos nyomtatványokon. Ez nekem sok esetben felemás érzéseket okozott.
A városnévvel még úgy ahogy kibékültek a hivatalnokok, de itt is Érsekújvár mellett fel kellett tüntetni a település „hivatalos” szlovák megnevezését is. Egyetemista éveim alatt még ez valahol érthető is volt, hiszen az átkosban a határon túli magyar nyelvű településnevek nem igazán voltak az anyaország köztudatában, kikoptatta őket onnan a tomboló internacionalizmus. Az iskolákban történelem órákon is csak elvétve tanították.
Viszont az ember azt vélné, hogy napjainkban, a kettős állampolgárság felemelő korszakában az, hogy Kolozsvár, Szabadka vagy Érsekújvár születési helyként való megjelölése minden hivatalában természetes dolog Magyarországon. Közel sem! Ezzel nem igazán voltam kibékülve ottlétem ideje alatt, mivel úgy gondoltam, hogy legalább az anyaországban használjam hivatalosan is egy nyelven a szülővárosom nevét.
Aztán a nyomtatványokon, beadványokon a szülőváros megadása után a következő rubrikában jött az ország is. Legtöbbször felemásra sikeredett a helyes válasz megadása, elfogadása. Amikor azt írtam be, hogy Csehszlovákia, a válaszadást sok esetben megkérdőjelezték a hivatalos helyeken, azzal az indoklással, hogy olyan ország nincs, már nem létezik. Aztán amikor rafináltan Szlovákiát írtam oda, a turpis magyarországi bürokrata hivatalnokok azt kifogásolták, hogy az lehetetlen, mivel hol volt még 1955-ben ez az ország?!
Akkor most mi van? Elhúzódtak a hontalanság évei? Vagy nekem nincs is szülőhazám? Magyarországot kilopták alólam, Csehszlovákiát megosztották, felbontották, mindkettőt megkérdezésünk nélkül tették meg, Szlovákiát pedig idetolták nekünk minden előzmény nélkül. Nem csoda, hogy nem csak mi, hanem a „könyökvédős” magyarországi hivatalnokok is megzavarodnak ettől.
Azt is furcsállottam az anyaországi ügyintézésben, hogy megboldogult édesanyám lánykori neve is minden hivatalos magyarországi okmányról visszaköszönt. Szegény már nem tudott élni az „ovátlanítás” jogával, ez csak halálát követően adatott meg a szlovákiai magyar hölgyeknek. Viszont érthetetlen, hogy miért nem élnek többen ezzel a jogukkal a felvidéki lányok, asszonyok közül? Miért nem magyarosítják neveiket? Talán azért, mert férjuraik is megmaradtak Ladislavoknak, Štefanoknak? Nemrégiben botránkoztatott meg egy Karol Magyar név…
Egyszer középiskolás tanár koromban osztálykirándulásra vittünk Balatonszemesre egy autóbusznyi diákot. Megérkezésünk bejelentését a tábor recepcióján magamra vállaltam, minden diákot külön űrlapra kellett felvezetni, természetesen az édesanyjuk lánykori nevével együtt. A gyerekek fele már a Balatonban lubickolt, másik fele a palacsintasütőnél sorakozott stb. Ezért megkérdezés nélkül, utólagos engedelmükkel mindenkinek Kis Máriát írtam be édesanyjuk lánykori neveként. Megdöbbenésemre a recepciós nem azon csodálkozott, hogy milyen nagy ez a felvidéki család, hanem látván a csehszlovák rendszámú autóbuszt, azt nehezményezte hozzáértő módon, hogy hova tűntek az anyukák lánykori neveiről az „- ovák”! Mintha a Tátrába mentünk volna osztálykirándulni!
Felvidéki bizonytalanságainkat fokozandó a magyar himnusz eléneklésének, eljátszásának tiltására elfogadott törvényrendelet is. Ez már viszont nem a magyarországi bürokraták sara, hanem a szlovák törvényhozásé! Mintha nem is ülnének a szlovák parlamentben magyar nemzetiségű képviselők, mert nem csak elfelejtettek ellene asztalt csapkodva, magukból kikelve, koalíciót és zászlót bontva tiltakozni, hanem, és ez már szinte hihetetlen, ők maguk, a magyarok is megszavazták a törvényt!
Legyen bármi is a törvény további sorsa a köztársasági elnök vétóját követően, az eredendő bűn megmarad: kvázi magyarok a magyar himnusz felvidéki tiltása ellen szavaztak! Nézzük el ezt nekik?
