Felnőni nem akaró gyermekeink
A kicsit korábban születettek egyre-másra megdöbbenve tapasztalják, mennyire életképtelen generációk kerülnek ki a „kezeik közül”. Nem lehet máshogy értelmezni azt, hogy a harmincas évek közepén járó, lassacskán középkorba érő emberkék legtöbbször még egyáltalán nem tudják, mit is szeretnének kezdeni az életükkel, csak úgy sodródnak az árral. Sokszor nincs önálló egzisztenciájuk, egyik kapcsolatból a másikba reppennek, mint a pillangó a virágokon és a legtöbbször halványlila gőzük sincs arról, mit is várnak a nagybetűstől.
Hogy lesz ebből család? Hogy lesz ebből gyerek? Hogy lesz ebből jövő? Jogos, hogy ezek a kérdések felvetődnek azokban, akik még a húszas éveik elején házasodtak, akkor vették meg az első lakásukat, vagy kezdték meg a családi ház, a közös fészek építését és fiatalon váltak többgyermekes szülőkké.
Ők, mire a harmincas éveik közepére értek, bizony már fel tudtak mutatni valamit. A legtöbben házasságban éltek, két-három gyermek ülte körül náluk a családi asztalt és munkájuk terén is a lehető legtöbbet tudták nyújtani... Nem volt persze minden tökéletes, de a jó alapozás megtörtént.
Most meg hallgatok egy műsort, amiben a harmincöt éves, de amúgy huszonötnél többnek nem látszó oltári laza sztárocska arról beszél, hogy talán majd negyvenéves korára megérik az apaságra. Tervbe van véve, de most még ezerrel pörög, túl sok a kihívás. Meg különben is, még nem döntötte el, mit akar az élettől…
Hűha, ez a fajta ember szokott hatvanévesen úgy ébredni, hogy ott ül egy szál magában, asszony és gyerekek nélkül a legénylakásában (ha lesz egyáltalán ilyenje), jutott az eszembe. Aki így él, ennyire gyorsan és pörgősen, hogy venné már észre, hogy az idő szinte repül, és ki lehet szaladni belőle. De nagyon!
Ti rontottátok el a gyerekeiteket, hallom gyakran idősebbektől. És bizony lehet, hogy igazuk van. Mi hordjuk őket autóval iskolába, mi veszünk meg nekik mindent, amit csak szeretnének, mi szolgáljuk ki őket étellel-itallal. Holott bennünket is szerettek a szüleink, de iskolába mégis gyalog vagy busszal jártunk, nem kaptunk meg mindent, amire vágytunk (ki kellett érdemelni!) és nem tört le a kezünk, ha magunknak kellett elkészítenünk a reggelinket.
Gyakran látni ma, hogy míg az anyuka takarít vagy főz, addig a süldő lány sminkeli magát, vagy éppen a barátaival chatel. Hogy esetleg segítene ő is, az meg sem fordul a fejében…
Jól működnek a mamahotelek – anyuci mindig kéznél van – és a szülői pénztárcák. Nagyon is jól. Mert az én gyerekemnek is kijár, ami a másiknak van. Ha a fene fenét eszik is. Miközben neveljük a sok-sok egoista, csak magának élő és csak magát látó fiatalt.
Hogy lesz ebből másokért is felelősséget vállaló önálló felnőtt? Döbbenten látom, hogy a mai húszas éveikben járó lányok nagy része az anyaságot valami nagyon-nagyon távoli dolognak tartja, nem is beszélnek róla, nem is tervezik a gyereket. A baba nem prioritás, annál inkább a dolce vita, a bulizás-pasizás és a drága cuccok. No, meg persze a karrier, irtó magas fizetéssel!
Ezek most a leányálmok, és nem az, ami még harminc éve volt, amikor az igaziról és a vele alapított kis családról álmodoztak. És persze a munkahelyükön is helyet akartak állni. Igaz, akkor még nem ették kiló számra az antibébi tablettát, mint manapság és nem is cserélgették úgy a pasijaikat, mint mások a zoknit. Akkor még divat volt hűségesnek lenni, kitartani egy mellett, belebetegedni a szakításba… Nem voltak se szentek, se angyalok, nem bizony. Csak volt egy „menetrend” – vágyak, tervek –, ami szerint éltek.
Rossz fele megy ez a világ. Az értékek válságát éljük. Ahhoz ragaszkodunk, ami megfogható. Ma többet ér egy jó autó, mint egy párkapcsolat. Előbb legyen meg a nagy ház, aztán majd valamikor lehet, hogy felverheti a gyermekzsivaj is… Azt, hogy az élet nélküli nagy ház, ahol az ember könnyen megöregedhet egyedül is, talmi érték, a mai fiataloknak nehéz megmagyarázni.
Ezért aztán marad a sok szomorkodó idősődő ember, aki mindhiába várja, hogy gyermeke révbe érjen, megházasodjon, végre nagyszülő legyen. Mert a mi gyermekeink el vannak maguknak szépen, mint a befőtt. Az idő pedig könyörtelenül halad előre és véges.
