Félni és félteni
Már félhetnék is, de inkább csak féltek. Gyermeket, szülőket, szeretteimet. Azokat, akiket védtelennek hiszek. Akikre vigyáznom kellene, óvni őket az alattomos, láthatatlan ellenségtől. Megnyugtatni, hogy a rossz idők is végesek, és elhitetni velük, hogy nem vagyunk legyőzhetők. Mert könnyebb a felfoghatatlan valóságot közhelyekkel elfedni, mint belegondolni a „mi várhat még ránk” bizonytalanságába.
Mindig az a legnehezebb: a bizonytalanság. A nem lehet és nem szabad tiltásainál is elviselhetetlenebb. Nehéz ezzel együtt élni, hisz van, amikor a kiszolgáltatottság dühét szítja, máskor a tehetetlenség tanácstalanságát erősíti. S azt vajon meddig lehet elviselni, hogy nincs egymáshoz vezető út, hogy a szeretetnek csak telefonhangja van, s a ragaszkodás nem jár öleléssel?
Ünnepet ültünk, csendesen, visszafogottan, sok üres székkel az asztal körül. Soha ilyen még nem volt. Közép-európai szétszórtságunkban az ünnepek terelnek össze bennünket, s most mintha leküzdhetetlen távolságban élnénk.
Ki gondolta volna, hogy ebben a szabad világban még egyszer átjárhatatlan határok választhatnak szét bennünket. Az idén elmaradtak az étkezőasztalnál a véget nem érő beszélgetések, a családi anekdoták, a késő délutáni séták a Kis-Duna partján, nem merültünk el a belváros ünnepi forgatagában, nem gyönyörködtünk a Medikus-kert nyíló magnóliáiban. A napok menetrendjét sem a szentmisék időpontja szabta meg, évek óta az idén először, hiszen a Szentírás szavai most mindenhol üres padsorok előtt hangoztak el, meglehet, annál messzebbre hallatszottak. Mert most, amikor a halál árnyéka települ rá mindenre, s tart rettegésben öreget és fiatalt, mindennél nagyobb szükség van a hitre, amely az élet diadalát hirdeti.
Keressük a fogódzókat, próbáljuk magyarázni a helyzetet, elviselhetőbbé tenni a négy fal fogságát. Azt mondják, meg kell ezt becsülni, mert most végre kaptunk időt. Időt arra, hogy szembesüljünk tékozló életmódunkkal, és megtanuljunk lemondani gyarlóságainkról. Időt magunkra, arra, hogy elgondolkodjunk dolgaink felett, hogy megéljük a család együvé tartozását, hogy átéljük a féktelen fogyasztás és a rohanás nélküli állapotot. De mit ér ez a mondat ott, ahol a létbizonytalanság szab a vágyaknak határt, ahol a betegség diktálja a napok tempóját, avagy az erőszak az úr, amikor a végtisztességet csak percekben mérik. S mit jelent azoknak, akiknél soha nem kopogtatnak, akik magányűzőként legfeljebb az utcákon róják a köröket, egy kézfogást, jó szót remélve. Nekik mi biztatót lehet mondani? Őket megtalálja-e a remény? Velük el lehet-e még hitetni, hogy ami ezután jön, csak jobb lehet?
Most mindnyájan vizsgázunk. Mindenki, külön-külön és együtt is. Fegyelmezettségből, mértéktartásból, alkalmazkodásból, szolidaritásból. Eddig nem is rosszul.
Mi tagadás, meglepő, de mintha a legtöbben megértették volna, ez most nem a vagány megoldások, a külön utakat keresők ideje, tenni kell, amit mondanak. A feladathoz azonban a politikának is fel kell nőnie, nem lehet ötletelni, ad hoc döntéseket hozni. Észszerű és átlátható lépésekre van szükség, a kísérletezés bizonytalanságot sugall, és erősítheti az emberek félelmét, az pedig kiszámíthatatlan következményekkel is járhat.
A jelek szerint felfogtuk, nem csupán új helyzetbe kerültünk egyik napról a másikra, de új időszámításba is léptünk, ahol az eddigi szabályaink szertefoszlottak, és az értékeink relativizálódtak. Új élethelyzetben tanuljuk az új életformát. A hit és a türelem lehet most talán a leghatékonyabb receptje a válság átvészelésének.
Minden lemondás keserű, és mégis, minden új helyzet, még a legkényszerűbb is, hozhat nem várt lehetőségeket. Ebben bízzunk!
Megjelent a Magyar7 hetilap 202/15. számában.
