Fekete galambok
Napjaink történéseit figyelve gyakran jut eszembe megboldogult Monoszlóy Dezső barátom, amikor a sokadik pohár Szeremley Rizling felhörpintése és a hatvanharmadik cigaretta után, mint egy kinyilatkoztatásként, bozontos szemöldöke és terebélyes bajsza alatt morogva megjegyezte: Nem lesz ennek jó vége! A világot a pénz uralja, márpedig a pénznek nincs esze.
Vajon mit szólna most, ha kinézne a Gonzagagasse utcai polgári lakás ablakán, és azt látná, hogy enyhén becsiccsentett barátja jódlizását, a császárváros békés, langyos nyáresti hangulatát felváltotta a török és a kurd szabadcsapatok dulakodásának a zaja, a rendőrlovak patáinak csattogása?
Dezső, szerencséjére, már nem érte meg Bécs lassú haldoklását. Így múlnak el az utolsó európai írók, s velük a világ dicsősége. Bécsben legutóbb több moszlim gyereket írattak be az iskolába, mint fehér osztrákot. Írhatnánk keresztényt is, de hol van az már! Azt lassan emlegetni sem szabad. Hamarosan eljön az idő, amikor a Szent István-székesegyház előtt tanácsosabb lesz lesütött szemmel elsietni. Akár a káröröm is előbukhatna az emberből: lám-lám, elűztétek a császárt, túllihegtétek a győztesek diktátumát, kedves sógorok, megvan a jutalma.
Pedig mintha tegnap lett volna, hogy lehullott a vasfüggöny, és végre kimehettünk Bécsbe, egy kis nyugati levegőt szippantani. Az akkori, harminc év előtti tegnap óta azonban oda jutottunk, hogy kicsit nyugatabbra, a párizsi rendőrfeleségeknek utcára kell vonulniuk, belekiáltani a világba, hogy a férjük nem kretén elnyomó, hanem a rend őre.
Néhány hónapja az atlanti világban kitört a „szabadság”. Amerikában rendőrőrsöket, a fehér elnyomás szimbólumait számolják fel. Szorgos európai kezek sikálják Koppenhága jelképéről, a kis hableány szobráról a festéket. A New York-i Metropolitan Operában nehezményezik, hogy a szimfonikus zenekarban kevés a fekete, a repertoárból hiányoznak a néger klasszikusok, tehát le kell csutakolni a klasszikus zene „fehérségét”.
Az egyik amerikai szövetségi államban „ünnepélyes keretek közt” bevonják az állam lobogóját, a „fehérség szimbólumát”, amely 160 évig nem ártott senkinek. A New York Timesban napok óta nagy kezdőbetűvel írják a fekete szót, míg a fehéret meghagyják kicsivel. A baloldali lap tulajdonosai szerint ez a világ rendje, mert ha a fehéret is naggyal írnák, az fehér felsőbbrendűségre utalna.
Az aranykoporsóban felravatalozott néger bűnöző fölött zokogó kormányzó képe akár napjaink szimbóluma is lehetne, ha nem lennének ennél is durvább jelképek. Mint például százhatvan kilós fekete behemótok bakancsát csókolgató platinaszőke nők látványa. Vagy azok a filmkockák, amelyeken a brutális fehér rendőrök galamblelkű (valóban, mi lesz a fehér galambokkal, azokat is át kell festeni feketére?) négereket vernek. Másutt pedig térdepelnek.
Természetesen mindez a véletlen műve, hiszen nincsenek olyan gonosz emberek, akik ezt kitervelték volna. Akárcsak az is a véletlen műve, hogy világszerte szervezik a melegfelvonulásokat, ahol szegény elnyomott mindenféle (állítólag többtucatnyi létezik) neműek botránkoztatják a köznépet. Szemenszedett hazugság az iskolás gyerekek „érzékenyítése” és a kisgyerekek nemváltásra való biztatása, az abortusz mint alapvető emberi jog elismertetése, a nemzetközi szerződésekbe belecsempészett másságelfogadásra való kötelezés, az elnyomó fehér faj premisszájának térhódítása. Puszta véletlen a Jézust nevetségessé tevő filmek elburjánzása, a migráció erőltetése, ahol törvényesen megválasztott kormányokkal szemben a spekulánsok által pénzelt „civil” szervezeteknek ad igazat a „független” bíróság.
Szegény Dezső, csak sejtésed lehetett, mi vár ránk. Pontosabban az unokáinkra, mert mi szerencsénkre immunisak vagyunk az ilyen kreténségekkel szemben. Igaz, hogy Salvador Dalí 1936-ban megfestette A polgárháború előérzete c. képét, ám annak nem sok köze volt ehhez a szervezett káoszhoz, amit mostanában szabadítanak ránk a nyitott társadalom nevű bolsevik kísérlet kiötlői.
Ami önmagában is ellentmondás, hiszen ez az összehangolt káosz, ez a régi értékekkel szemben viselt keresztes háború csak diktatúrával lesz megfékezhető. Tehát a marha nagy nyíltságnak annyi lesz.
A dolog utóéletéhez tartozik az is, hogy Monoszlóy 52 éve az orosz tankok elől dobbantott Pozsonyból, az akkori Jugoszlávián keresztül Nyugatra. Ismerve nyugtalan természetét, most visszaköltözne Budára vagy Badacsonyba. Még az is lehet, hogy a nagybetűs irodalmi kánon post mortem befogadná. Bár a kánonok néha legalább annyira kiszámíthatatlanok, mint a Floyd nevű bűnöző aranykoporsója előtt zokogó elhülyült kormányzó, aki vélhetően nem olvasott Móra Ferencet.
(Megjelent a Magyar7 c. hetilap 2020/29. számában)
