Fekete dió és bőven termő fügebokor
Tavasszal a száj-és körömfájással kezdődött… Nyárra aztán kiderült, idén megint nem lesz dió, még ott se, ahol tavaly volt… Őszre pedig „betette a lábát” szőlőskertjeinkbe a rettegett aranysárgulás. Az első hidegebb napok megérkeztével ezerszámra lepik el házaink falát, a szúnyoghálókat a büdös bogarak, tisztességes nevükön mezei poloskák. És már várjuk a harlekin katicákat… Ők is jó pár éve már „menetrendszerűen” érkeznek ilyenkor, hogy lakásainkba bebújva keressenek téli menedéket. Sok kellemetlen percet szerezve nekünk, poloska pajtásaikkal együtt…
Ezen kívül is van néhány olyan jelenség, ami nyugtalanító, amit hirtelenjében nem is tudunk hova tenni. Például a békák vészesen fogyatkozó száma, a madárfajok megritkulása, a méhek megbetegedései.
Megmagyarázhatatlan, furcsa és ijesztő jelenségek garmadájával találkozhatunk, ha csak egy kicsit is nyitott szemmel járunk. Egy régóta zajló, vészjósló folyamat mozaikjait észleljük, amiből egy egész képet aligha tudunk összerakni. Talán jobb is így nekünk…
Ha most hirtelenjében felébrednének a felmenőink, bizony elcsodálkoznának, hogy azokon a diófákon, amiket egykor még ők ültettek az unokáknak, már fekete, emberi fogyasztásra alkalmatlan dió terem. Pedig csak a régi jó szokást követték, mikor a kis csemetét a kert végében a földbe tették. Igénytelen fafajta, mindent kibír, sokáig nő, nagy lombot ereszt, ami árnyékot ad, nem mellesleg pedig a téli bejglibe, süteménybe való dió is megterem rajta. Ez így is volt egészen az utóbbi évekig, amíg a dióburok-fúrólégy „tanyát nem vert” tájainkon. A termést azóta egy az egyben teszi tönkre, a védekezés ellene szinte heroikus és méregdrága. Ezért a diófa mára már csak kivágásra ítélt „tétel” lett. Kinek van kedve a lehullott leveleit összetakarítani, amikor egy szem dió, nem sok, annyi sem terem rajta?
Terem helyette füge, ami megboldogult gyermek- és ifjúkoromban még csak afféle díszcserjének számított mifelénk. Szép zöld volt, néhány csenevész gyümölcskezdemény is megjelent rajta. Akkor még nem ért be, ma viszont már szépen terem. Elég volt ahhoz néhány évtized, hogy a fülledt nyári napokon fügelekvárt főzzünk be, miközben azon törjük a fejünket, vajon mennyiért veszünk majd ősszel diót a karácsonyi sütibe. Mert elég csak rásandítani a kert végében árválkodó diófára, és a szívünk is belefacsarodik…
Mediterrán vidékké kezdünk válni, ahol a kabócák énekét is egyre sűrűbben lehet már hallani. Jönnek az újabbnál újabb invazív rovarok, betegségeket terjesztő szúnyogok. Újfajta növények jelennek meg erdeinkben, és ott hamar eluralkodnak. A sok külföldről érkező élelmiszerrel importáljuk a kártevevőket is. A meleg telek, a fagymentes januári éjszakák nem tizedelik meg a rágcsálók és egyéb kártevők állományát… Legalább egy hétig -8 fokos téli éjszakai hideg kell ahhoz, hogy a kártevők pusztuljanak, mondta nekem egyszer egy bölcs öregember…
Ez a globális világ, amit sokan annyira óhajtottak, globális veszélyforrássá vált. Az átalakulás, de inkább a romlás jeleit már egyre jobban észlelhetjük. Az apokalipszis elkezdődött… Lassan, de biztosan araszolgatunk egy élhetetlen világ felé. Magunknak köszönhetjük.
