Fejfedőtől fő a fejünk
Hirtelen kellett leugornia a villamosról a férfinak, mert telefonjába és gondjaiba merülve nem vette észre, hogy a megállójához érkezett. Az ölében tartott elegáns sapkája pedig önálló életet kezdett élni, és a két üléssor között landolt magára hagyottan a villamos padlózatán. Kiáltottunk volna a férfi után, hogy hajoljon le érte, de mire észrevettük a lent heverő sapit, már be is csukódott az ismeretlen utas mögött a villamos ajtaja!
Pedig igencsak szép sapkát hagyott el! Nélküle a többiek - a kabátja, a sálja és a kesztyűje se lesz már az igazi, mert együtt alkották az „Öltözéket”, közösen keltették a teljesség látszatát színben, fazonban, eleganciában. Amíg megvolt az összetartozás! Most viszont milyen jövő várhat a sálra és kesztyűre a mindig főhelyen tündöklő sapka nélkül?
Valószínű, hogy miután észlelték fejfedő társuk elvesztését, rögtön azon keseregnek, hogy mitévők legyenek a főnök nélkül, hiszen eddig mindig ő irányította a történéseket.
Mindig ő mondta meg, hogy mikor kell a hideg miatt a kézre kúsznia kesztyűnek, vagy a nyak köré tekerednie a sálnak! Néha nyáron is engedelmeskedni kellett…
A reggeli csúcsforgalomban a földön heverve viszont nem várt kecsegtető jövő a sapkára! Az emberek alig győzték egymást kerülgetni a zsúfolt villamoson, és a padlózatra kerülő téli öltözékdarabbal kezdetben senki se törődött. Az idegenkedők igyekezték őt átlépni, ha már így felelőtlenül magára maradt, egyszerűen nem akartak tudomást venni róla, ignorálták őt, mert az intézkedés kényelmetlen, a földön heverő sapihoz a lehajolás is az. Meg aztán, ha felemeli, hova tegye őt a zsúfolt villamosban? El nem viheti, mert mit fognak az emberek gondolni róla, rászorult netán, és az ilyen alkalmakat lesi a tömegközlekedési járműveken? A villamosvezetőt ilyen pitiáner dologgal nem zaklathatja, kalauz meg már régen nincs a villamos járgányokon. Az üléseken pedig mindenhol ülnek, egyikre se helyezheti. Aztán menetközben felszálltak a kegyetlenkedők is, akik jól megtaposták a magára hagyott, padlózaton heverő sapkát, csak azért is, mert megzavarta utazási komfortérzetüket.
A sapkának persze ez nem esett jól, hiszen nemrég még a (fej)csúcson trónolt, most pedig leváltották őt, ráadásul meg is taposták! Akadt olyan utas is, aki csak flegmán jobbra vagy balra rúgta őt, de többen igyekezték az ülések alá rugdosva láthatatlanná tenni, hasztalan.
Nem adta fel, sőt bosszút esküdött magában!
Újra meg újra előbukkant a széksorok alól, a sáros cipőktől ugyan színevesztetten, a padlóharctól kissé már kopottan is, de egyedülálló, felmagasított, kissé öntelt fazonja tartotta magát. A vele együtt utazó ember szinte már meg is sajnálta, hogy a csúcson eltöltött hosszú évek után ez a szomorú sors adatott meg neki!
Mígnem váratlanul a Szlovák utcai megállónál két, különböző nyelven beszélő, vegyes kinézetű férfi szállt fel a villamosra. Észrevették a földön fekvő, egykoron szebb napokat is megélt sapkát, felemelték és felmutatták az utasoknak, mint egy égi jelet, de akkor még az utasok közül senki se reagált rá. Ezért magukhoz vették, láttak benne fantáziát a vegyes fogadtatás ellenére! Aztán leszállva a villamosról, az egyikük a kezével jól leporolta (elporolta) a sapkát, majd a téli hidegben a fejére húzta! Azóta a fejére nőtt…
Újra a csúcson vagyok! – sikoltott fel kéjesen ott fenn a magasban a magát pillanatok alatt svájci sapkának vélő fejfedő!
Nagy hirtelen megfeledkezett eredeti, magyaros báránybőr-süveg származásáról is!
Egykori gyanútlan társainak, a kesztyűnek és a sálnak a fejfedő márkanélkülisége még fel sem tűnt, de a villamos padlózatán heverve lekopott róla az odahamisított címke! Meglátjuk, meddig lehet még így lelepleződve a csúcson…
