Falak és gesztusok
November 10-én, amikor ezt a kis szösszenetet írom, pár óra telt el a berlini fal leomlásának az évfordulójától. Berlinben annak rendje-módja szerint meg is ünnepelték a német szabadulás napját. A visegrádi négyek külön köszönetet kaptak a németektől. Jogos a gesztus, mondhatnánk. A történelem olykor igazságot szolgáltat. Igaz, mi, magyarok a történelmi igazságtételek igazságáról sokat tudnánk mesélni.
A közös dicséret kapcsán azért csak eszébe jut az embernek néhány kínos történelmi párhuzam. Magyarország már ’89 májusában elkezdte a műszaki határzár elbontását Ausztria felé, majd az augusztusi páneurópai piknik elindította a lavinát. S mikor szeptember elején sok ezer keleti német először vehetett szabad levegőt, Prága még erélyesen tiltakozott. A berlini „dankét” természetesen nem ennek szólt, s mint említettem, a német köszönetet globális, geopolitikai gesztusként kéretik kezelni.
A másik intermezzo hasonló összefüggésben jut eszembe. Amikor Helmut Kohl kancellár előterjesztette tízpontos programját a kettéosztott Németország újraegyesítésére, Európa nyugati fele nem volt felhőtlenül boldog. Velünk ellentétben. Különösen a franciák húzták az orrukat, de már ezt is illik a feledékenység homályának legmélyebb bugyraiba száműzni.
Még lejjebb nyúlva a harminc év előtti bugyorba, eszembe jut életemnek az a mintegy másfél évig tartó időszaka, amikor a Szabad Földműves ifjú újságírójaként – míg csak ki nem rúgtak – egy irodában ültem Pista bácsival. A hetvenes évek második felében jártunk, a husáki rendcsinálás legdaliásabb éveiben. A Mátyusföldről származó szerkesztő – hétfői reggelijét követő két fogpiszkálás közt – cseppet sem palástolt büszkeséggel mesélte, hány „endékást” sikerült lefülelnie azon a hétvégén a dévényi vár alatt, a Dunánál. Termékeny titkosrendőr volt az öreg, hiszen akadt olyan évjárat, amikor még a tokaji szőlő cukortartalmát is sikerült túlszárnyalnia, és a határon Ausztria felé átszökni próbáló keletnémet menekültek kétharmadát ő akadályozta meg szabadságvágyuk kiteljesedésében.
A trianoni gyalázattal elszakított felvidéki magyarság legalantasabb életösztönét megtestesítő Pista bácsi neve nyilván nem fog felkerülni arra a képzeletbeli dicsőségtáblára, amelyet a népek szabadságáért és az emberi jogokért folytatott heroikus küzdelem tablójaként állíthatnánk fel, szembefordítva a diktatúrák embertelenségével. Már ha volna rá igény, ahogy mondani szokás.
Mert nem tudnám eldönteni, hogy az igény fogyott-e el, vagy a bátorság mostanára. Talán a kettő együtt. Vagy a megfelelési kényszer nőtt akkora púpnak a hátunkon, amekkora talán az átkosban sem volt. Akkori világunkban akadt legalább egy igaz ember, aki alá merte írni a Charta ’77-et, nem törődve a következményekkel. Abban a szürrealisztikus, szomorú, az európai udvar palaszürkével fedett keleti fertályában még volt tartás és szolidaritás.
S most itt állunk, és újra mocorognak a téglák, tekeregni kezd a szögesdrót, csak éppen ellentétes indítékkal. Fura dolog a szabadság és annak megvédése. Lassan ott tartunk, hogy a jólétben elhülyült Nyugattal szemben kell védekeznünk, amely az önsorsrontás haláltáncában, hazug módon szolidaritást kér számon rajtunk. Nyugodt szívvel elnézi, hogyan özönlik a nép Olaszországba, s eközben azt szajkózza, hogy Orbán Viktor falat épít Európa ellenében. Mert a magyar miniszterelnök – aki maga is a kerítést bontotta ’89-ben, és mindenkinél korábban küldte haza a ruszkikat – állítólag nem szolidáris a jóléti Európával. Ezek próbálják most elmagyarázni nekünk, miért hasznosabb feladni a várat, mint megvédeni, s mennyivel erkölcsösebb a liberális szabadáré. Miközben folyton a támogatásunkat szajkózzák, egyre kevésbé szolidárisak.
Berlinben kaptunk egy gesztusdicséretet, ám a szolidaritás nem a mi irányunkban működik. Idegeneknek jár, akik meglehet, rosszabb helyzetben vannak. De a mihez képest kérdése elmarad, és a Fal harminc éves dőlése után is mézesmadzag a miénk, mert az érdekek másról mesélnének, ha képesek lennének őszintén megszólalni.
