EU, újragombolva?
Az idei év sorsdöntő lesz az Európai Unió történetében. Igaz, reménykedtünk már többször hasonlóban, amikor abban bíztunk, hogy megerősödik a szuverenista jobboldal az Európai Parlamentben, és az eszement irányvételt sikerül megtorpedózni, helyettük normális mederbe terelni a félmilliárdnyi ember életét befolyásoló döntéseket, megállítani azt a szellemi züllést, amely az európai kultúra felszámolása felé tart.
A mostani EU-s választások talán az utolsó esélyt kínálják. Égetően szükség lenne egy pozitív fordulatra, hogy a Soros-klán nevével fémjelzett úthengernek, amelyen fürtökben lógnak az európai lakájok, ha meg nem is áll, legalább lassuljon a pöfögése. Máskülönben az Unió tovább robog a rózsaszínre, szivárványosra pingált jövő felé, amelynek végén káosz és polgárháborúk réme fenyeget.
Látjuk, mi zajlik körülöttünk. A Donald Tusk-féle liberálbolsevik társaság éppen most számolja fel a lengyel demokráciát, természetesen a demokrácia nevében, annak nagyobb dicsőségére. Hogyan másképp, mint az Unió sumák hallgatása mellett. Jellemző a brüsszeli viszonyokra, hogy amikor a jogállamiság gyöngyét, Věra Jourovát megkérdezték, mi a véleménye a varsói eseményekről, szinte egy vállrándítással intézte el a dolgot, mondván, nem nyilatkozik.
Magyarán: a lengyelországi jogtiprás szóra sem érdemes, hiszen ha a liberálbolsevikek rombolják le a jogállamot, az rendben van, ha a szuverenisták keményítenek be, akkor jogszegés címén eljárást indítanak ellenük. A jobboldal, legyen bármilyen jogkövető, az Unió alapértékeit és a szerződéseket védő, természetesen mindig szélsőséges és fasiszta.
Érdemi változásra azonban csak akkor lesz remény, ha a szuverenista pártok meg tudják győzni az elégedetlen európai polgárok egyre nagyobb tömegeit, hogy ők jelentik a normalitást, a megújulást és a megoldást. Ez nyilván nem jelenti azt, hogy sikerül visszaállítani normális pályájára az Európai Néppárt nagy családját, amelyből sikeresen kituszkolták a Fideszt, és megreformálni a kilóra megvásárolt majdnemkonzervatív, a liberális baloldalnak behódolt pártcsaládot.
A néppárt félresiklásának élő szobra lehetne az a Donald Tusk, aki kormányt alakíthatott Lengyelországban. Utólag elképedhetünk: hogyan lehetett Tusk a nyolcvan tagszervezetet tömörítő EPP elnöke? Hogyan fordulhatott elő, hogy kereszténydemokrata (!) párt vezetőjeként gyakorlatilag lenácizta Orbán Viktort, és a magyarországi parlamenti választásokon azt a balliberális Márki-Zay-t pátyolgatta, aki az EPP politikai ellenfele? Ekkora tudathasadás után hogyan várhatnók el a néppárt kijózanodását, amely megtűrte vezetőjének ezt a köpönyegforgató embert?
Ha marad a mostani felállás, az az Unió széthullásához is vezethet, hiszen magukat a tagállamokat is óriási feszültségek feszítik. Említhetnénk elsősorban Németországot, ahol a kormánnyal szembeni elégedetlenség hőfoka egyre magasabbra hág, ugyanakkor szinte minden országban ott serénykednek és bomlasztanak a Soros-féle szabadcsapatok. Ráadásul a nemzeti parlamenti választások utáni kormányalakítások egyre kevésbé tükrözik a logikát.
Spanyolországban például hiába nyert a jobboldal, a baloldal minden törvénytelenséget kihasznált, hogy megszerezze a hatalmat, de említhetnénk például az EU-tagságra váró Szerbiát, ahol a liberális baloldal vonult utcára, mert nem bír belenyugodni a vereségébe. Az EU balkáni országokkal történő bővítésének pedig legnagyobb akadálya a brüsszeliták abbéli félelme, hogy további kis országok is szavazathoz jutnának, és nem feltétlenül a liberálbolsevik vonal erősödését eredményeznék.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy az Európai Parlamentben nem a tagállamok összetákolt kormánykoalíciói képviseltetik magukat, hanem külön szálon fut a történet, így a szuverenista erők valóban megerősödhetnek. Kérdés, képesek lesznek-e az együttműködésre, vagy a köztük fennálló különbségek szétforgácsolják őket? Mert ha nem történik lényeges változás, a liberális, zöld, szocialista és mindenféle szivárványos társaság előbb-utóbb kierőlteti, hogy hívjanak össze alkotmányozó konventet.
Egyedül ily módon lehetne átírni az alapszerződést, „megreformálni” (értsd: eltörölni) a konszenzusos szavazást, és eltörölni a vétójogot, ami az egyetlen eszköze a kis államoknak az önvédelemre. Ha ez mégis megtörténne, semmi sem állhatna az útjában az Európai Egyesült Államok létrejöttének, amelyből valószínűleg „kiszállna” néhány tagállam.
Sokat emlegetik a kétsebességes Unió lehetőségét, amelynél a nagyok nemes egyszerűséggel maguk alá gyűrnék a kicsiket. Márpedig az EU-t éppen az tartja (egyelőre) egyben, hogy minden tagállama azonos jogokkal bír. Ha ez a status quo megszűnne, az a sokat emlegetett jogállamiság és szolidaritás végét, az unos-untalan ismételt európai alapértékek felszámolását jelentené. Márpedig – minden hibájával együtt – az Európai Unió óriási lehetőséget jelent(ett) a kontinens nemzetei számára, kár lenne hagyni szétverni, idegen érdekeknek feláldozni.
