ESG – három betű, amely megakadt az európai versenyképesség torkán
„És azzal a sok nemzetközi kommunikációs tapasztalattal miért újságíróskodsz, ember? A multiknál tízszer annyit kapnál” – jön felém újra és újra a jószándék által vezérelt, de igencsak naiv bölcsesség.
Mert nincs kedvem kicsi szivárványos zászlócskákkal díszíteni azokat a felületeket és helységeket, amelyeket annó még vörös zászlóval díszítettek, válaszolom. Nem vagyok hajlandó feltétlen kiállásunkról biztosítani olyan csoportokat sem, akik épp gyújtogatás és rendőrverés útján vesznek történelmi elégtételt az elnyomó fehéreken, mármint rajtunk. De nincs semmi kedvem hosszú prezentációkat sem adni az ugyancsak odakényszerített kollégáknak arról, hogy miért is kell bűntudatot érezniük olyankor, amikor a más kultúrákból érkezők végigerőszakolják a társadalmainkat, és szétverik a civilizációnkat. Ez ugyanis ma a vállalati kommunikációs szakma egyik központi küldetése.
Ennél persze csak a személyzeti osztály végez piszkosabb munkát, amikor megtelik a papírkosár a jól képzett, tehetséges jelentkezők önéletrajzával, hogy aztán valamelyik még alulreprezentált áldozatcsoport foglalhassa el azok kiérdemelt helyét.
Az ESG a BlackRock nevű amerikai befektetőcég Larry Fink nevű igazgatójának a fejéből pattant ki, aki egy évente publikált, ESG-alapú vállalati etikai ranglistával akarta cége ellenőrzése alá vonni az amerikai gazdasági szereplők nagy részét. Röviden összefoglalva, minél több nemzet-, család-, teljesítmény-, tisztesség-romboló gyakorlatot tett magáévá egy cég, annál magasabbra került. A több, mint húsz éve bevezetett rangsorolás mára akkora kárt tett az amerikai gazdaságban, hogy maga Fink is bevallotta – ezt nem csinálhatják tovább, leállnak vele. Csak találgathatunk, hogy hány olyan életképes céget sodort ezzel a csőd szélére, amely vezetősége nem volt hajlandó pénzt adományozni mondjuk a BLM (fekete életek számítanak) ultrarasszista mozgalomnak, vagy milliókat költeni eszelős környezetvédelmi kirakatprogramokra. A BlackRock viszont nagyon jól járt, és most, hogy már mindenki rájött, hogy az egész szemfényvesztés, ők is inkább máshol keresnek szerencsét.
Persze az Európai Unió nem maradhat ki semmilyen ostobaságból, ezért úgy, ahogy volt, átvették az egész piramisjátékot Larry barátunktól. Törvényszintre emelte, és kötelezte minden tagállam számára, hogy az ESG alapú vállalatirányítást bevezesse (EU 2020/852 rendelet, EU 2022/2464 irányelv).
Sajnos valami érthetetlen okból Magyarország is magáévá tette ezt a rendeletet, pedig ezt is jobb lett volna kihajítani a szemétbe a migrációs paktummal együtt. Miért? Mert ez nem más, mint a korrupció egy formája. Elmagyarázom.
Van egy angol kifejezés, a corporate cronyism, amit szabadon úgy fordíthatnánk, hogy vállalati klientelizmus. Ennek lényege, hogy a vállalati vezetők, ahelyett, hogy versenyképes termékeket állítanának elő, a kormányszintű politikai kapcsolatrendszerükön keresztül inkább olyan irányban próbálják elmozdítani, vagy még inkább eltorzítani a gazdasági folyamatokat, ami az ő cégüket nyereségessé teszi.
Persze mindez nincs ingyen, csurran-csöppen a szponzori támogatás ezeknek a lobbiszervezeteknek, sajtótermékeknek, áljogvédelmi vagy klímaszínház csoportoknak. Kéz a kézben. Csak a gazdaság, a fogyasztók és alkalmazottak isszák meg ennek a levét. Mindenki más viszont igen jól jár. Az amerikaiak ebből már nagyrészt kigyógyultak, az EU viszont egyre jobban süllyed az ESG mocsarába. Félő, hogy a versenyképességünk ilyen nemű tönkretételével, plusz egy ukrán EU tagsággal a nyakunkon, nem csak a rossz és gerinctelen döntéshozók süllyednek el végérvényesen, hanem a kötelező európai szolidaritás jegyében minket is majd magukkal húznak
