És a magyar népzene beköszöntött

Virtusnak hívom azt, ami a Magyarpalatkai Banda zenéjéből lejött. Hiába román anyanyelvű cigányok húzták, de gyermekkoruktól belenevelődve pontosan tudták

mi az a zene, ami kell a magyarnak. A zene, ami magába viseli a virtust. A zene, amire taposhatjuk a feszített tánclépéseinket.

A zene, amire botot ragadhatunk, hogy barantázzunk egy jót, csak azért, hogy megmutassuk ki is a legény a sáncon. A zene, amivel megragadhatjuk életünk párját, hogy bizonyítsuk neki, egymásnak rendelt az ég, gyönyörűen mutatunk együtt, annak ellenére, hogy csak én, a férfi virtuskodom, és csapkodhatom a lábamat, verhetem a ritmust, de ezt csak akkor tudom, ha te párom, ott állsz mellettem, a bal karomat rád tehetem és megtámasztasz.

A komáromi Európa-udvaron játszottak egy órát szombat este, ők öten. Nem beszéltek, talán még levegőt sem vettek, csak pontosan, szépen jöttek a merev ritmusok, ahogy kell, hogy előhívja mindenki mélyrétegéből a vágyat a mozdulatra. Semmi virtuozitás. A bőgős néha (elég gyakran) még hamis is volt, de nem a tiszta hang volt a bőgős szerepe, hanem a rém pontos ritmus leadása.

Néha mellényúlt, de századmásodpercnyi pontossággal odatette a vonót, hogy a két kontrás mellétegye a dallamhoz szükséges harmóniát.

És a kontrások sem kínlódtak a szeptim, meg ki tudja milyen akkordokkal, mert a zene egyszerű, nekik is a ritmust kellett kiszolgálniuk, no meg a két prímást.  

A két prímás, pedig csak húzta, csak úgy egyszerűen, könnyedén, mert számukra ez a legtermészetesebb, legkönnyedebb dolog gyerekkoruktól. Nem cifrázták, nem járt az ujjuk, mint a motolla, a vonó sem ugrált, mint a gépfegyver závárja, csak húzták a dallamot. A dallamot, ami maga is megél a színpadon, a dallamot, ami ki tudja mióta él a magyar néplélekben.

Húsz- harminc éve láttam ilyen hegedűjátékot magyar népzenei koncerten, ahol a prímás ujjai nem gabalyodtak össze abba a kényszerbe, hogy bemutassa mennyire gyorskezű. Úgy tűnik, pénzüket harmadannyi hangjegy lejátszásával is meg tudták szolgálni.

Nem, a magyarpalatkai prímások nem estek ebbe a kényszerbe, valami más volt bennük csodálatos. Egy megfogalmazhatatlan és leírhatatlan képesség. Talán tanulni sem lehet, csak belenőni abba, hogy a 6-7 hangból álló motívumban hol is az a három hang, amit meg kell nyomni, amit ki kell hangsúlyozni, hogy formát adjanak a zenének.

Ezek a fiúk nem kottát tanultak, lehet, ma sem ismerik, de pontosan tudják, melyek azok a hangok, amit ki kell hangsúlyozni, hasonlatosan, ahogy az ízes beszédnél is a hangsúlyok elhelyezése számít.

Sok prímást hallottam, akik kottából megtanulták a hangok sorrendjét, de mindez a hangsúlyok nélkül sosem lett az igazi. S hogy valóban igazi legyen, ahhoz még az egész hegedűjátékot egybe kellett rakni a kontra-bőgő kísérettel. Nem kis feladat.

A koncert helyszínéül szolgáló tér melletti Borozóban a tömeg össze is gyűlt, de valódi táncház nem sikeredett, inkább néhány félhivatásos néptáncos tartott bemutatót. Ez mindig egy nagy szívfájdalmam, de egyre nehezebben alakulnak ki valódi táncházak.

Elindul valamilyen tájegység táncrendje, aminek ismerete mára annyira speciális tudást igényel, hogy csak a táncegyüttesek tagjai merik táncolni, akik az adott tájegységből valamilyen koreográfiát tanultak.

Pontos lépések, csavarások, pörgetések, csapások. Mindaz, amit felszívtak, és most bemutatják az aszfalton, parketten. És még jól is mutat, ahogy a klasszikus mezőségi tá-tá-ti-ti-tá ritmusra szétcsapásozzák a lábikrájukat, virtuóz féltérdepváltást mutatnak. Jól mutat, de

számtalan embert láttam ott, akiben megmozdult volna az ösztön, még tudta is volna ennek a csárdásnak az alaplépéseit, de nem indult, hiszen a profik mellett nem kívánta az égést.

Persze most nem a hivatásos táncosok kedvét szeretném letörni, csak megoldást keresnék azok számára, akik táncolnának, csak kisebb vagy semmilyen a tudásuk.

Horribile dictu, azt már el sem merném képzelni, hogy esetleg egy tájegység táncára valaki táncra pendüljön a saját örömére, netán olyan stílusban, amit ismer, vagy amire képes. Félek, sznobbá vált a néptáncmozgalom, bennfentesek kiváltságává, miközben úgy tűnt, akik produkálták magukat, ők sem voltak a tudás teljes birtokosai. Lehet, tévedek, de mondom ezt azért, mert bár a legényesek közül a sűrű magyar még gyönyörűen ment, a ritka magyarra és a korcsosra már vagy a tudás, vagy a szusz fogyott el.

De ne siránkozzak.

Amíg zene van, addig minden van. És lehet, egyszer még táncra is pendülünk. Persze, már csak olyan öregesen.