Érdekek, döntések és következmények
Különös hónap a február. Rövid, de annál fontosabb események hónapja. Hamarosan itt az orosz–ukrán háború kitörésének a harmadik évfordulója, reményeink szerint addigra már a körvonalazódó húsvéti tűzszünettel és a háború lezárásáról, jobban mondva befagyasztásáról szóló májusi megállapodással.
Februárban emlékezhetünk a koszovói függetlenség kikiáltására is, ami nemcsak az évforduló kapcsán érdekes, hanem amiatt is, hogy éppen most választották újra az Önrendelkezés nevű, a nemzetközi sajtóban csak nacionalistának nevezett baloldali pártot. Ez már a kilencedik választás volt Európa egyik legszegényebb országában, így nyugodtan kijelenthetjük, ez (az ország) azért egyelőre kibeszéletlen európai téma, amely amerikai forgatókönyv szerint hatalmas változást hozott a második világháború utáni elrendezésbe, amelyre oly kényes az uniós elit. Egy olyan független állam, amelyet egy többségbe került nemzeti kisebbség, az albán harcolt ki, tegyük hozzá, bő kéthónapos bombázás formájában zajló masszív NATO-támogatással.
Hogy mennyire nem volt vele semmilyen baja az Európai Uniónak, arra bizonyíték, hogy a függetlenség február 18-i kikiáltása után három nappal az Unió legtöbb állama elismerte. Dánia is így tett, és rövid időn belül felvette a diplomáciai kapcsolatokat is Koszovóval. Azért emeltem ki Dániát, mert az amerikaiaknak most a Dániához tartozó Grönlandra fáj a foguk, s a hitetlenkedő európai arcokat látva Marco Rubio külügyminiszter megerősítette, Trump elnök nem tréfál, komolyan gondolja…
Ezzel szemben nézzük a félig gyarmat Grönland lakói mit szeretnének. Január közepén még arról írtak a lapok, hogy a sziget lakosságának a fele nem mondana nemet Washingtonnak. Ennél érdekesebbek azonban a sziget miniszterelnökének a szavai, hogy a grönlandiak inkább függetlenséget akarnak, mint dán vagy amerikai útlevelet. Ugye nem túlzás a párhuzam Koszovóval? Az ottani albánok is csak függetlenséget akartak, s az igény elismerésével Európa precedenst teremtett, amellyel most már együtt kell élnie.
Ezt szeretnék a grönlandiak is. De vajon ehhez mit szól majd az Európai Unió? Egyelőre azt halljuk, hogy az EU (majdnem) egy emberként áll ki Dánia mellett. Ugye egyértelmű, a dánok és nem a grönlandiak mellett, ahogy azt megtette a koszovói albánok, s ahogy nem tette meg a krími oroszok esetében. A krími kérdésben az ukránok érdekét ismerték el az EU és az USA érdekének. Grönland esetében azonban Európa és Washington érdeke szembe megy, de a NATO szempontjából nem. Most akkor mi lesz a mindenki számára elfogadható kompromisszum?
Szóval, a lényeg, hogy minden politikai döntésnek megvan a következménye, amit nem lehet meg nem történtté tenni és a továbbiakban együtt kell élni vele. A sort folytathatnám a Panama-csatornával, amely körül kicsit csitult a hangzavar az után, hogy az amerikai hajók ingyen haladhatnak át rajta, de csak idő kérdése, hogy az új amerikai adminisztráció visszavegye az elajándékozott stratégiai jelentőségű tengeri útvonalat. Már csak a nagy kínai befektetések miatt is erőt kell mutatnia. És Gáza? Aligha érdekli az amerikaiakat a világ legnagyobb, porig bombázott menekülttábora, ám a tengerszakasza, a gazdag földgázlelőhelyekkel annál inkább. Üdülőparadicsom a fúrótornyok árnyékában…
