Ennyit sem tudnak?
Begipszelt karú házbéli lakótársammal sétára indultunk a minap. Nem volt hozzá nagy kedve, kereste a kibúvókat: hogy fáradt, lehangolt, nincs semmi kondija… Na, mondtam neki: éppen ehhez kell egy jó kiadós séta! Arra azért nem volt hajlandó, hogy az erdőbe menjünk, de a lakótelep parkjai is megtették. Végül hat kilométert gyalogoltunk. Igaz, majdnem két órán át róttuk a gyalogösvényeket és járdákat, mert a társam minden alkalommal, amikor megszólalt, megállt, és vigyázzállásban kezdett bele mondókájába. Egy-két mondat után – szerencsére – továbbindult, de így is sok időt vesztettünk az álldogálással. Sebaj! Valójában már megszoktam, hiszen majdnem mindennap járkálunk egy jót, és a kezdeti tiltakozás ellenére a séta végén mindig azt hallom, hogy milyen jót tett neki a kis csavargás.
Most ráadásul olyan zegzugokat is felfedeztünk, amelyekről eddig nem tudtunk, még a házunk közelében is találtunk érdekességeket. Például olyasmit, hogy a régi parkokban a kitaposott ösvényeket térköves járdák váltották fel. Mi szerettük az ösvényeket is, de tény, hogy azokon nem tudtunk volna egymás mellett haladni, mert akkor az egyikünknek a füvön kellett volna lépkednie. A járdán kényelmesen elfértünk, és kedvünkre mondhattuk a magunkét. Adódott azonban néhány érdekes momentum, amelyek bosszúságot hoztak idillikus délutánunkba.
Az egyik parkban két szép fiatal lány jött velünk szemben. Már egész közel értünk egymáshoz, én a társam mellől mögé léptem, hogy csak a járda egyik felét foglaljuk el. De ők nyugodtan bandukoltak tovább egymás mellett, s mintha mi ketten láthatatlanok lettünk volna, folytatták az útjukat komótos, de határozott léptekkel, azt jelezve, hogy a járda az övék. Társammal együtt kénytelenek voltunk lelépni a járdáról, hogy az ifjúságnak – ahogy azt elvárják tőlünk – utat engedjünk.
Összenéztünk: Ez meg mi volt? – kérdeztük egymástól. És a magunk módján meg is válaszoltuk a kérdést.
Nemsokára egy fiatalember közeledett zsebre tett kézzel, behúzott nyakkal. Látszott rajta, hogy anyukája nem ellenőrizte, az időjárásnak megfelelően öltözött-e. Ő a járda közepén bandukolt. Odaszóltam a társamnak, hogy ne húzódjunk le, hadd kerüljön ki minket őfelsége. De őfelsége olyan elszántan battyogott, hogy nekünk nem maradt más hátra, mint hogy az utolsó pillanatban szétrebbenjünk, megint a fűre. Ki merne ilyenkor megszólalni? Nem lehet tudni, mi lakozik az ilyen ficsúrokban. Csak hümmögtünk, morgolódtunk.
Úgy fél óra múlva egy másik park járdáján két kamaszlányka közeledett felénk. Lerítt róluk, hogy nem térnek ki, vagy félreugrunk, vagy lesodornak a gyalogútról. Ők ugyanis hahotával aláfestve mondták harsányan a szövegüket, a mobiltelefonjuk képernyőjét mutogatták egymásnak, fittyet sem hányva ránk, meg arra sem, hogy mi megint egymás mögé sorakoztunk be, hogy a fele járdát szabaddá tegyük. Újfent a füvön kötöttünk ki. Gondolom, észre sem vették.
Hogy mi ebben az érdekes, és éppen most, amikor ezekben a napokban a korrupció, a maffiózó, az oligarcha és hasonló rettenetes szavaktól visszhangzik a média? Én meg holmi járdákról fecsegek, mint ha nem találnék semmi komolyabb témát? Ja, kérem, ez is fontos kérdés. Az én generációm jól emlékszik mindazokra a nevelő szándékú intésekre, útbaigazításokra, tanításokra, amelyeket a szüleitől, tanítóitól vagy akár idősebb testvéreitől hallott. Az is lehet, hogy a járdán való gyaloglás szabályait senki sem magyarázta el nekünk, mi mégis tudjuk, mi annak a rendje. Mert aki tisztában van az emberi együttélés alapelveivel, az ösztönösen tudja, hogyan viselkedjen egyes helyzetekben.
Fiatalok, tiétek a jövő! – halljuk sokszor ezt a frázist. De jaj annak a jövőnek, amelyik ilyen fiatalok kezében lesz, mint ez az öt ifjonc, akiket itt felsoroltam. Mert ők minden bizonnyal nem csak a járdán való közlekedéshez nem értenek.
