Énekelni szabad
Volt egyszer egy tanya. A meseszerű invokáció ne tévesszen meg senkit, nem regélni szeretnék, csak megidézni egy rég elfeledett, emlékezetre érdemes embert.
Valójában nem is tanya volt ez, hiszen a hegyes-völgyes Észak-Gömörre sosem volt jellemző az Alföldről ismert, a végtelen rónaságon szétszórt tanyavilág. Szülőfalum határában, Melléte és a szomszédos Horka határán, a Laposon állt egy romos házikó. Már gyermekkoromban is csak valaminek a múltja volt. Olyan mulandó, akár a fűbe potyogott fonnyadt almák, körték a körülötte álló gyümölcsösben, amelyeknek évtizedek múltán is fel tudom idézni az illatát, s amelyek fölött ökörnyálat ringatott az őszi szél.
A házat legendák övezték – az öreg ezredes lakott ott, hallottuk a szüleinktől, akik csak azt felejtették elmesélni, ki is volt ez a titokzatos ember.
Ami akár meg is lódíthatta volna a gyermeki képzeletet, ha még élt volna az öreg. Vagy legalább a kísértete visszajárt volna. Ezt a romházat és a körülötte elterülő, alig egy-két hektáros gyümölcsöst hívták Tanyának.
Aztán jött a szocialista békeharc, a mindenható téesz, s vele a természet leigázásának a bűvölete, amely nem sokat törődött legendákkal és dicső múlttal; az öreg ezredes tanyája szinte egyik napról a másikra a szántófölddel lett egyenlővé. Eltűntek a szilvafák, a roggyant vályogfalak, s a következő nyáron már búzát csépeltek a legendák helyén, s a kölykök a közeli szalmakazalban hancúroztak.
Hogy miért éppen most jut eszembe ez a távoli, semmiségnek tűnő, történetnek is soványka kép, nem is tudom. Talán az aradi vértanúk emlékezete hozta elő, ami még régebbi történet, mint az első világháború.
Az öreg ezredes alakja azonban hirtelen megéledt. Egy internetes oldalon bukkantam rá, ahol a Nagy Háborúról szóló cikkek egyikében olvasom, hogyan vezette haza Mellétei Barna Béla az olasz frontról a honvédeket az első világháború végén. A magyar királyi pécsi 19. honvéd gyalogezred katonáinak a visszavonulását bízták rá. 1918. szeptember 17-én vette át az ezred vezetését. Nem kell ahhoz hadtörténésznek lenni, hogy elképzeljük az ottani helyzetet.
Az ezredes indulás előtt kihirdette, rabolni, pusztítani tilos, idegen vagyon rombolását meg kell akadályozni. A legénységnek tudtára adták azt is, hogy a szolgálati eskü szent és kötelező, s aki a csapatát elhagyja, az szökevény. Barna Bélának, mint jó katonának, egyetlen célja volt: megértetni a legénységgel, hogy
Az utolsó eligazításban Barna Béla azt is leírja, hogyan meneteljenek lakott területen, rendezett alakulatban. S hozzáteszi:
Megkímélem az olvasót a viszontagságos út leírásától, hiszen a helyszűke sem engedi. A pécsi 19-es honvédek – 1625-en voltak induláskor – végül hazaértek, és Szekszárdon leszereltek. A cikkíró megjegyzésére érdemes figyelni:
Barna Béla annak a nemesi családnak az egyik utolsó sarja volt, amelyet a történelem forgószele szétszórt a nagyvilág tájai felé. Ő maga gömöri földben nyugszik.
Isten tudja, talán az életkor teszi, talán ez az őszi borongós hangulat, de szinte hallani vélem az akkori bakák énekét, ahogy masíroznak a Dolomitokból a tiroli hegyeken keresztül hazafelé.
