2021. november 23., 08:18

Én így képzelem el a világvégét…

Damoklész kardjaként lebeg az iskolák felett a koronavírus veszélye. A tanárok az idővel versenyezve, rohamléptekben oktatnak jelenlétiben, míg tehetik. Mindenki – a tanár, a diák, az igazgató, a szülő – a csontjaiban érzi a fenyegetést. Nem telik el tanítási nap az idegfeszítő aggódás nélkül: ma hány pozitív esetünk lesz az iskolában? Melyik diákot, osztályt, tanárt, takarító nénit, konyhás nénit kell karanténba küldeni, kivonva vele együtt a forgalomból egy tucatnyi családtagot?

iskola koronavírus
Fotó: TASR / AP
Illusztrációs felvétel

A szülő reggelente körmét rágva engedi gyermekét az iskolába, vajon milyen nem várt, pozitív ajándékot hoz majd haza a csemete? A tanár nagyokat nyelve, a reszpirátorok vagy szájmaszkok fojtogatásában megy be egy-egy osztályba a közel két tucat gyermek közé. A fertőzés tűzfészkében van minden iskolában mozgó ember. Ez az a hely, ahol alig-alig betartható szabályok mellett több száz ember találkozik naponta, ahol bűntelen és védtelen gyermekek ragaszthatják egymásra és tanáraikra játékosan a vírust. Az ellenőrzés pedig valljuk be, alaposan kicsúszott az illetékesek kezéből.

Jelen pillanatban olyan iskolába járni, mintha egy fékevesztett, elszabadult gyorsvonaton ülnénk, tudjuk, hogy ütközni fogunk, már csak azt várjuk, mikor és hány súlyos sebesült lesz.

Az oktatásügyi minisztérium vezetője vígan mossa kezeit, mosolyog, sajtótájékoztat arról, mily rózsás a helyzet, örül, hogy az osztályok minimális száma van csak karanténban. Ez azonban veszélyes és igaztalan örömködés. Az önkormányzatoknak és az igazgatóknak nincs döntési lehetőségük, a közegészségügyi hivatalok pedig mossák kezeiket. A házilag elvégezhető antigén tesztek eredményei smafunak számítanak, mire pedig egy-egy fertőzött diákot, szülőt, tanárt, hozzátartozót PCR-tesztre hívnak, és annak eredménye is megérkezik, már sok víz lefolyik a Dunán. Az igazgatók manipulálhatnak az igazgatói szabadok lehetőségével abban az esetben, ha egy-egy osztályban pozitív diák bukik ki. Vagy lutrizhatják, vajon elrendeli e a közegészségügyi hivatal a karantént, és mikor küldi, ha egyáltalán küldi az osztálytársakat PCR-tesztre. Játék, versenyfutás az idővel.

A diákok esete a kisebbik probléma, ők most elszenvedői a felnőttek világában kialakult rossz rendszernek. Ha a fertőzött diákkal olyan tanár érintkezett, aki nem oltatta be magát, ő is házi karanténba vonul, amíg meg nem érkezik a PCR eredménye. Az iskolában pedig ott marad helyettesítésre, online és jelenléti oktatásra, mindenre is az oltott tanár. Megjegyzem, ugyanúgy érintkezett a pozitív diákkal. De ő be van oltva.

Sérthetetlen és halhatatlan. Önként és dalolva sétál be az arénába.

Viszont a tanár is kerülhet mások miatt karanténba, hiszen a közhiedelemmel ellentétben neki is vannak gyerekei, családja, hozzátartozói, akikre szeretne vigyázni, akikhez alkalmazkodnia kell. Az egész rendetlen rendszertelenség közepette pedig ott fogja a fejét az igazgató és az igazgatóhelyettes, és közösen imádkoznak, legyen még kit másnap beküldeni a jelenléti órákra, legyen, aki talpon marad, legyen, aki elkerüli a „kaszát”.

Tanárként tudtam, hogy előbb utóbb eljön a nap, amikor bele kell állni a hibrid oktatásba, mikor újra élesedik a Zoom rendszer, mikor újra meg kell majd számlálni a szociálisan hátrányos helyzetű diákokat, és újra összesíteni kell, ki tud és ki nem tud csatlakozni az online óráinkhoz. A rendszer azonban omlik, hiába vannak körülöttünk csúcs Zoomok, csúcs Windowsok, számítógépek és elméletben jól előkészített online oktatási tervek. A tanáraink, a szülők, a diákjaink fáradtak, feszültek, kimerültek, félnek. A tanár stresszes alaphangulatban kóvályog az iskola épületében, bőszen keresgéli az órarendjében, melyik osztályba kell betérnie, és vajon mi vár rá az ajtó mögött. Sistergő gyerekhad, vagy a mély, kongó csend és egy fekete monitor. Elárulom, nem a sistergő gyermekhad a rosszabb.

Negyvenöt percenként változik a tér, idő, szerep – zóna.

Több kolléga panaszkodik – jómagam is érzem – hogy rohamosan romlik a látása, vibráló fények hullámzanak a szemei előtt, fáj a feje, kimerült, szétcsúszott, veszíti el a lába alól a talajt. Ebben az állapotban kell megállni egy-egy osztály ajtaja előtt, maszkot cserélni, felvenni a mosolyt mert „the show must go on”, mert a gyerekeket tanítani kell, míg lehet, mert egy jobb világot akarunk nekik, mert nem akarjuk, hogy érezzék, a felnőtt világban baj van. És a gyorsvonat csak száguld tovább. Mi már nem attól tartunk a fertőzés tűzfészkében, lesz e újabb lockdown, hanem attól, hogy nem.

Mindig vidám, vagány kis kolléganőm ballag fel mellettem a lépcsőn egy hibrid tanítási nap után. Lehajtott fejjel, csendben megyünk egymás mellett, egyikünkre se jellemző az ólmos szótlanság. Megszólal:

Ez egy olyan nap volt…én így képzelem el a világ végét….
Megosztás
Címkék