Emléknap a vérvádak árnyékában
Az ezredforduló óta április 16-a a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja. 1944-ben ezen a napon állították fel az akkoriban Magyarországhoz tartozó Kárpátalján az első gettót.
Röviddel azelőtt, március 19-én szállták meg a németek az országot, s az általuk kierőszakolt bábkormány jóvoltából Magyarország, amely 1944-ig még viszonylagos jogbiztonságot nyújtott a Hitler által uralt Európában mindenütt üldözött zsidóságnak, gyors ütemben haladt a fasizálódás útján.
A közel 600 ezer magyarországi zsidó áldozat örök mementó,
de a rendszerváltoztatás utáni Magyarország a maga kibeszéletlenül is agyonragozott traumáival rendszeresen
az aktuálpolitika napirendjére emeli a maga vérvádjait.
A mégoly mérsékelt jobboldalt is Szálasi tébolyával azonosító baloldal és az értékeiben mégoly nyitott baloldalt is a Rákosi-diktatúra rémtetteivel azonosító jobboldal iszapbirkózása határozta meg az elmúlt évtizedeket.
A történelmi traumákat kisajátították az egyes politikai oldalak.
Vagyis a végletesen sarkított logika szerint Trianon a jobboldalinak fáj, a soáh a baloldalinak. A történelem mitizálása készen adja a magyarázatot: az ország feldarabolása a Magyarországot eláruló baloldal bűne, a vészkorszakért pedig az országot a második világháború végén pusztulásba taszító jobboldal okolható.
A nemzet jobbik része ezalatt a lelkiismeretével küszködik. Ezt teszi február 25-én, a kommunizmus áldozatainak emléknapján, s így cselekszik ilyenkor április közepén, a holokauszt áldozataira emlékezve is. Minden emléknap annyit ér, amennyit a nemzet lelkiismerete feldolgozni képes belőle.
A vérvádak ismételgetése életben tartja a régi traumákat, ahelyett, hogy a nemzet lelkiismerete békévé oldaná azokat.
Az első Orbán-kormány a maga eszközeivel megkísérelte békévé oldani az emlékezést: a magyar történelem traumái között arányosságot keresve az emléknapok sorába emelte április 16-át és február 25-ét is.
Egy emelt fejű Magyarországon nincs helye aljas ideológiáknak.
A történelmi emlékezet szennyes és elfelejtett lapjaira kell száműzni az embereket faji vagy osztályalapon megkülönböztető totális diktatúrákat. A lelkek békéjéhez szükség van nemzeti és demokratikus közmegegyezésre, amely véget vethetne a rendszerváltoztatás óta zajló hideg polgárháborúnak. Az emléknapokat meg kell őriznünk, de a vérvádakat el kell felejtenünk.
