Elsiratott érettségi
Pár napja derült csak ki, hogy az idén még az érettségi vizsgákat is eltörlik a koronavírus-járvány miatt. Érts és lásd, se írásbeli, se szóbeli vizsga nem lesz. Az év végi osztályzatok alapján kapnak érettségi jegyet a diákok. Szóval afféle potyaérettségiről beszélhetünk. Szalmaszálat sem kell érte keresztbe tenni. S talán pont emiatt, értéke se sok lesz.
Legalábbis azok számára, akik becsülettel tanultak és nagyon készültek a végső megmérettetésre. Akik szerették volna megmutatni, hogy ők bizony valamit megtanultak…
Mert kell, hogy a négy évnek legyen egy méltó lezárása. A felnőttség bizonyítása is, hogy a bizottság előtt a fiatal számot ad tudásáról, rátermettségéről, kivágja a rezet, ha kell, feltalálja magát nehéz helyzetben is. Hogy aztán azzal a megnyugtató érzéssel álljon fel a zöld asztaltól, kiadta, kifacsarta magából, amit csak tudott. Függetlenül attól, hányas osztályzatra lesz az elég.
Hogy miből, kiből lesz a cserebogár, az is sokszor csak a végső vizsgán dől el. Ilyenkor derülhet ki, hogy az a diák, aki végig gyenge osztályzatokat kapott szlovákból, mert rühellte az irodalmat és a helyesírással hadilábon áll, remekül bírja a nyelvet. Csak eddig esetleg erre senki sem volt kíváncsi! Persze az ellenkezőjére is van példa. Amikor az eminens tanulóról „lehull lepel”, s hiába „tart” egész könyveket a fejében, egy váratlan kérdésre lányos zavar kapja el és csak mondvacsinált választ tud adni.
Az érettségi egy próbatétel. S ha jól sikerül, életre szóló szép emlék, amit szívesen idéz fel az ember tíz-húsz-harminc-ötven év múlva is.
Rengeteg izgalom, könnyek, izzadt tenyér a velejárója. De a végén, ha az érettségiztető bizottság tagjai jó fejek és egy kicsit beleélik magukat a szenvedő diák szerepébe, kellemes érzések maradnak meg az emberben.
Az érettségi valaminek a lezárása. Egy életszakasz ezzel véget ér, és kezdődik egy másik. Sokak számára maga a való élet, munkába állással, míg mások folytatják tovább az egyetemen. Fejesugrásnak is nevezhetnénk a nagybetűs életbe.
Innentől fogva már mindenki teljes mértékben felelős magáért, azért, amit tesz, ahogyan ezentúl él. Kitevődik az a bizonyos pont a négyéves középiskolai tanulmányok végére.
Ez idén hiányozni fog. Mint ahogy a ballagás is, amikor a diákok érzékeny búcsút vesznek az alma matertől.
Ez is milyen gyönyörű és emlékezetes tud lenni! S mennyi izgalommal jár. Mennyi ölelés, szép szó, csillogó szempár jár vele, nem is beszélve a virágcsokrok özönéről. Szegény végzősök már hetedik hete nem találkoznak egymással, az osztályok még azelőtt szétzilálódtak, mielőtt véget ért volna a tanév. Online nem lehet közösségi életet élni.
De azért mégse legyünk túl szomorúak. Lehet, hogy az idei, minden tekintetben rendkívüli esztendő új utakat nyit oktatásügyünkben. Egyre láthatóbb jelei vannak, hogy az új kormány komolyan gondolja a reformot, és valódi 21. századi iskolákban gondolkodik, a személyre szabott oktatásra helyezve a hangsúlyt. Talán hamarosan megérjük, hogy olyan iskolába járhatnak gyermekeink, unokáink, ahol szárnyakat kapnak, ahol tehetségüket kibontakoztathatják, kapnak motivációt minden mennyiségben és egy idő után az érettségi is veszít fontosságából.
