Élni és élni hagyni
Úgy osont be a kávéház nyitott ajtaján, mint valami lepke. Egy nagy fehér pillangó. Óvatosan surrant, hogy még véletlenül se vegyék észre és egyből a nagy asztal alá feküdt. Senki sem ült ott. Minden bordája kilátszott, okos feje arról árulkodott, megette már a kenyere javát.
Gyakran láttam már eddig is, ahogy a bolt előtt őgyelgett, jutifalatokban reménykedve. Kóbor kutya, utcakutya, mindenki kutyája. Hozzátartozik a kisvároshoz, akárcsak a folyócska.
Mint aki jól végezte dolgát, szépen elhevert az asztal alatt. Megpróbált elaludni, de egy szemtelen légy folyton megzavarta. A pincérnő közben kiszolgálta a vendégeket, de arra a részre, ahol a kutya pihent, nem kellett jönnie, a legtöbb kuncsaft a teraszon élvezte a langyos napsütést.
A besurranó tehát zavartalanul pihenhetett a tiltott zónában. Mikor észrevette, hogy én ott ülök a sarki asztalnál, lattémat iszogatva és nagyon is látom, rám nézett. Tekintetével mintha csak azt akarta volna mondani, ne áruljam be, ne szóljak, hogy ő bizony most egy jót szundikál. Legyünk jó barik, hadd legyen neki is egy kis nyugalma. Egy kicsi luxus irigylésre nem méltó kutyaéletében.
Vajon hányan élnek úgy, mint ez a kivert kutya? Akik vágynának egy kis közelségre, pici odafigyelésre. Akik nemcsak egy kis apróért csámborognak, hanem néhány emberi szóra vannak inkább kiéhezve. Olyanok, akik kávéház ajtaját talán sosem lépik, léphetik át. Hányan élnek egyedül, elhagyottan, elfeledve? Akikre sosem nyitja rá az ajtót senki.
Nem tehetnénk-e mindennap valami kis jót? Azokért, akik erre láthatóan rászorulnak. Kérni talán nem is mernek, csak remélik, hogy valaki megszánja őket. Sokan vannak, egyre többen. Az elmagányosodás egyre súlyosabb méreteket ölt. Van, aki nem is enged a közelébe senkit, sündisznótüskéket növeszt. De a legtöbben már annak is örülnek, ha a köszönésükre érkezik válasz.
Eddig jutottam gondolataimban, mire a kávé elfogyott. Szedtem a cókmókom és a pultnál fizettem. Még egy utolsó pillantást vetettem az asztal alatt szendergő, sokat szenvedett, csontsovány kutyára. Egy pillanatra kinyitotta a szemét, s esküszöm, mintha kacsintott volna… Aztán folytatta sziesztáját. Én pedig még sokáig gondolkodtam azon, milyen sok mindenre tanítanak bennünket az állatok. Például arra, milyen jó élni és élni hagyni.
