Elidegenített államnyelv: miért politikai kérdés a nyelvoktatás?
Az elmúlt években legalább szakmai vita indult arról, hogy a szlovákot, mint idegen nyelvet tanítsák a magyar tannyelvű iskolákban. A szlovákiai viszonyokat ismerve, valószínűleg rögös út vezet még odáig, hogy a józan belátás szélesebb körben is felülkerekedjen a túlfűtött nemzeti indulatokon, és a szlovák nyelv kisebbségi iskolákban való oktatásának módszertana kizárólag szakmai és ne politikai kérdés legyen.
Nagy előrelépés lenne, ha nem a politika, hanem a szakma képviselői keresnék a válaszokat arra, milyen eszközökkel lehetne növelni a szlovák nyelv oktatásának hatékonyságát a kisebbségi iskolákban: vagyis a magyar diákok az iskolapadokban a szlovákkal nem, mint második anyanyelvvel, hanem mint idegen nyelvvel találkoznának.
A szakma képviselői azt is tudják, hogy ebben a széljárta Közép-Európában Apponyitól Slavkovskáig és Mikolajig tart az államnyelv fikciója.
Előbbi a nevéhez fűződő törvényekkel a régi századfordulón bűnös példáját szolgáltatta a szűklátókörűségnek a kortársak által nagyra becsült tehetségével és műveltségével összeegyeztethetetlen módon. Amikor a párizsi békekonferencián csillogóan ékes franciasággal hasztalan védte nemzetét a győztesek mértéktelen mohóságával szemben, talán ő maga is számot vetett politikája kudarcával. Nos, a történelem Slavkovská vagy Mikolaj esetében – bizton állíthatjuk – nem fogja ismételni önmagát. Ők nem fogják nemzetük védőbeszédét mondani békét konferáló cilinderes uraknak, csak a maguk minőségében lesznek hulladékká a história szemétdombján.
A huszonegyedik század elején is érvényes tanulság, hogy amiként a nemzetállami paradigma a mindenkori kisebbség lojalitását ássa alá, addig az államnyelv fikciója a lingua franca szerepére hivatott, az adott országban legnagyobb számban beszélt nyelvet idegeníti el a kisebbségi közösségekhez tartozó polgároktól.
Ha úgy érezzük, hogy alkalmanként negyvenöt percet beszélünk a megszállók nyelvén, a tanulás nem jól felfogott önérdekké, hanem ránk erőltetett kötelességgé válik.
Az államalkotó kisebbséghez tartozó polgár ezzel szemben a többségi nyelvet nem kényszerből, hanem belátásból tanulja meg magas fokon. A kényszer persze nemcsak dacot szül, megalkuvást legalább akkora számban. Magyarónná vált szlovákok százezreit és magyarságukat feladó felvidékieket legalább ekkora számban. Kocúrkovót megsárgult lapokon és a szóhasználatát a hétköznapjainkba átörökítő Susediát a globalizálódó világ ritmusában.
A felvidéki, ha kapaszkodót keres, jól teszi, ha felismeri, hogy polgárnak lenni errefelé azonosulást jelent az anyanyelvvel. Azzal a tágas falú, mindennél édesebb kalitkával, amelybe rokontalan anyanyelvünk helyez minket születésünkkor.
Ha felvidéki az ember, szellemiekben gyarapodó polgárként azt is megsejti, hogy a közösség, amelynek tagja, a nemzet kinyújtóztatott karja is egyben. Ő az európai mintapolgár: az anyanyelvén és egy világnyelven kívül még egy regionális nyelvet beszél.
Nem azért, hogy egylényegűvé váljon a többségi nemzettel. Valami egészen másért: polgárnak lenni egyet jelent a gyarapodással. Anyagi értelemben is, de mindenekelőtt szellemiekben. Ha a felvidéki magyar a kuruckodó dacolás és az önfeladó megalkuvás helyett önmaga szellemi gyarapodását választja, közössége legszilárdabb tartópillére lehet. Nem világszabadalom ez, csak jó sáfárkodás ama bizonyos rég elporladt cilinderes urak terhes örökségével.
